A Veszprém felemelkedése

2020.07.09. 09:00

Az 1992-es KEK-diadallal sikerült megfricskázni Valerij Melnyiket

A Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet, az Origo és a Magyar Kézilabda-szövetség közös játéka, a Kézisek kézise újabb részében visszamegyünk a kilencvenes évekig, amelyek során a Veszprém klubcsapata egyértelmű hegemóniára tett szert itthon, és miközben a válogatott többnyire szürkén játszott a világversenyeken, történelme egyik legnagyobb sikerét érte el 1997-ben.

Vincze Szabolcs

NS logo

Merész húzással kezdte a kilencvenes éveket az egyre magasabbra törő veszprémi férfi-kézilabdaklub, amelyet akkoriban VÁÉV Bramac SE-nek hívtak. A rendszerváltás előestéjén, miközben nem volt olyan népszerű Magyarországon orosznak lenni, a gárda leigazolta Valerij Melnyiket a kispadra, valamint a vele BEK-győztes beálló Jurij Zsitnyikovot és a balszélső Igor Zubjukot, akik egyben a klub történetének első légiósai lettek. A szurkolók nem is örültek igazán az érkezőknek, főleg, amikor követte őket Igor Szazankov, Melnyik ráadásul igen összeférhetetlen figurának bizonyult. Rossz nyelvek szerint miatta hagyta el a klubot Pribék István, és Éles Józseffel sem jöttek ki. A Bramac ráadásul Melnyik egy adminisztratív hibája után elveszítette a bajnokságot – hozzájárulva az Elektromos máig utolsó elsőségéhez –, és az idény végére összeesett a Kupagyőztesek Európa Kupájában is, pedig a nyolcaddöntőben legyőzte a szovjet SZKA Minszk, a negyeddöntőben pedig az osztrák Stockerau együttesét. Sőt, az elődöntő első mérkőzésén 20–15-re múlta felül a Pecsenye András vezette német TSV Milbertshofent, ami alapján akár nyugodtan is várhatták volna a visszavágót. Azonban, mint kiderült, Melnyik már a kinti mérkőzés előtt tárgyalt a német klub vezetőivel az átigazolásáról, majd érthetetlenül megkeverve a magyar együttes összeállítását 23–15-re elveszítette az „augsburgi csata” néven elhíresült összecsapást. Sokan a bírókat, még többen Melnyiket hibáztatták, de a lényeg az, hogy a nagy lehetőségek előtt álló Bramac mindent elbukott.

Ebből azonban erőt merített, és képes volt az alapvető változtatásra. Az arrogánsan távozó Melnyik helyére a következő idényben a győri Joósz Attila ült, aki elöl Éles József, hátul pedig Csoknyai István köré építette a csapatot, amelyben ott játszott Gulyás István és Sótonyi László is, az ifik közül pedig felhozta a kapuba Lepsényi Sándor mellé Perger Zsoltot. A megújított VÁÉV Bramac pedig csodát tett, az 1991/92-es KEK-ben legyőzte a spanyol Bidasoa, a svájci RTV Basel és a dán Gudme csapatát, majd a fináléban újra találkozott az ezúttal már a betegeskedő Anatolij Jevtusenko helyére előrerukkolt Melnyik vezette Milbertshofennel. A szovjet tréner a párbaj előtt lekicsinylően nyilatkozott a veszprémi csapatról, amely ehhez képest tíz góllal (24–14) döngölte a földbe ellenfelét itthon, a csapat vezére, Éles József hétszer talált be a vendégkapuba.

A visszavágón az akkor már a lelátón ülő Melnyik még mindig a németeket tartotta favoritnak, de a Bramac 27–20-as győzelme azt jelentette, hogy a Bp. Honvéd (1982) és a Rába ETO (1986) után a Veszprém a harmadik magyar csapat lett, amely nemzetközi kupát nyert. Az évtized során a klub még kétszer jutott a KEK döntőjébe, de 1993-ban a francia OM Vitrolles, 1997-ben pedig a spanyol Bidasoa Irún csapatától vereséget szenvedett. Viszont ettől az évtizedtől számolhatjuk a gárda hazai hegemóniáját, ugyanis a kilencvenes években hétszer szerezte meg a magyar bajnok címet, nyolcszor hódította el a Magyar Kupát, a gólkirály és világválogatott Éles Józsefet pedig háromszor választották meg az év magyar kézilabdázójának (1992, 1993, 1997).

Eközben a magyar férfiválogatott közel sem szerepelt olyan jól, ahogy a szakma és a szurkolók várták. A gárda az évtized során csak egyetlen olimpiára jutott ki, az 1992-es barcelonai nyári játékokon a Joósz Attila vezette együttes hetedik lett: kikapott Dél-Koreától (22–18), Izlandtól (22–16) és Svédországtól (25–21) is, a helyosztón azonban 23–19-re legyőzte Romániát.

A veszprémi csapat támad az 1992-es KEK-döntőben, amelyben oda-vissza verték a német Milbertshofent
Fotó: Korbély Barnabás / MTI

Az 1993-as világbajnokságon sem ért el átütő eredményt a nemzeti csapat, Svédországban tizenegyedik lett, 1995-ben, Izlandon pedig, miután alulmaradt Tunéziával szemben, már a csoportjából kiesett, és a tizenhetedik helyen végzett. A két tornán kilenc vereség mellett mindössze három győzelmet sikerült felmutatni, azok közül kettőt az Egyesült Államok, egyet pedig Egyiptom ellen. Sovány vigasz, hogy 1993-ban Éles József 41 találattal hármas holtversenyben gólkirály lett.

Aztán az 1997-es vébén, Japánban végre megmutatta a Vass Sándor vezette válogatott, hogy mire képes. A keretben az akkor már világklasszis Éles mellett ott volt Csoknyai István, Gulyás István, Pásztor István, Sótonyi László, Mezei Richárd és Szathmári János is.

Ez a csapat a D csoport második helyén végzett, miután legyőzte Marokkót (25–19), Kubát (22–21), az olimpiai bajnokicím-védő Horvátországot (23–20) és Kínát (39–19), és csak a későbbi bajnok, korszakos orosz csapattól kapott ki (24–19). Az egyenes kieséses szakaszban előbb legyűrtük Csehországot (20–19), majd Izlandot (26–25) és a svédektől elszenvedett elődöntős vereség miatt bronzmeccset játszhattunk a címvédő franciákkal, csak egyetlen góllal kaptunk ki tőlük, 28–27-re, így lett negyedik a csapat.

Az 1994-ben induló, ekkor még csak tizenkét csapatos Európa-bajnokságokon az évtized folyamán háromból egyszer sem tudtunk túljutni a csoportkörön. Az 1998-as, olaszországi kontinensviadalon hatodik lett az együttes, ami nem rossz eredmény, főleg, mivel mindmáig ez a magyar válogatott legjobb Eb-szereplése.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában