2020.06.07. 11:21
Trianon az irodalomban
A békediktátum hatására bekövetkezett hatalmas területvesztés sokkot okozott a magyar irodalomban is. Írók és költők is szavakba öntötték fájdalmukat, ám ezekről az alkotásokról sokáig szó sem eshetett a nyilvánosság előtt.
Az átkos rendszer évtizedeiben csak a házikönyvtárak csendes zugaiban lehetett találkozni a trianoni sokk irodalmával. Ott lehetett megélni a döbbenetet és a fájdalmat, amelyet tetézett a kommunizmus kilátástalansága. Nemigen találni olyan személyiséget mélyen érző költőink, prózaíróink között, akit ne érintett volna meg az, hogy Kolozsvár vagy Nagyvárad a románoké lett, Pozsony a csehszlovákoké, Szabadka a szerbeké, és sorolhatnánk. Pomogáts Béla írja Psalmus Hungaricus című gyűjteményes kötetében, hogy az 1920-as békediktátum körül szinte könyvtárra menő irodalom jött létre, amelyek tanúsítják, hogy a nemzetben mindig élt a súlyos történelmi megpróbáltatások leküzdésének lelki ereje. Irodalmunk e fontos része valamiért ma sincs kellőképp a köztudatban.
A békediktátum a fiatal József Attilában is megfogalmazta a revízió gondolatát. Nem, nem, soha! című versében a Trianonban elvesztett területek visszafoglalását vetítette előre, egyúttal tökéletesen kifejezte az akkori közhangulatot:
„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”
Ezzel a kezdéssel a mű persze nem jelenhetett meg a második világháború után egészen a rendszerváltásig.
Juhász Gyula is több versében állított emléket a tragikus diktátumnak, amelyek közül a legismertebb a Trianon című vers, amely így kezdődik:
„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.”
Az erdélyi költő, Áprily Lajos négy sorban (A legyőzöttek strófája) foglalta össze a trianoni traumát:
„Múltunk gonosz volt, életünk pogány
Rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:
Jó, hogy nem ültem győztes-lakomán
S hogy egy legázolt néphez tartozom.”
A szatmárnémeti születésű Dsida Jenő Psalmus Hungaricusában is ott van a veszteség fájdalma.
„Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!”
Dsida versének még a létezését is megpróbálták örökre elfeledtetni. Szamizdatban, gépírással terjesztették, nagyon sokáig csak a legendákban létezett. Wass Albert, akinek szinte egész írói életpályáját a veszteség feldolgozása és a haza iránti tisztelet hatotta át, Üzenet haza című, 1948-ban, már Bajorországban papírra vetett versében csúcsosította ki hitvallását:
„Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad, / a kő marad.”
Aki mélyebben el akar merülni a hazaszeretet és a trianoni sorstragédia versei között, a www.szozat.org portálon csokorba gyűjtve megtalálja ezeket az alkotásokat. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos irodalmi termését a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország című antológiába is összegyűjtötték, 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós kormányzó írt előszót.
A korszak kiemelkedő alkotói járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Herczeg Ferenc, Tormay Cecile, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Cholnoky Jenő és Zilahy Lajos alkotásait is megtalálhatjuk benne. Ezen felül Gömbös Gyula, a későbbi miniszterelnök is a szerzők körét gyarapította.