Archeogenetika

2020.01.16. 18:00

Új tudománnyal írhatják felül a tudományos dogmákat

A hagyományos történeti és régészeti források mellett egyre nagyobb jelentőséget kap az archeogenetika, mely új kapukat nyitott a történetkutatások előtt.

A magyarság eredete évszázadok óta élénken foglalkoztatja a hazai közvéleményt. A hagyományos történeti és régészeti források mellett egyre nagyobb jelentőséget kap az archeogenetika, mely új kapukat nyitott a történetkutatások előtt. Neparáczki Endrével, a Magyarságkutató Intézet (MKI) Archeogenetikai Kutatóközpontjának igazgatójával a vasarnap.hu közölt interjút a magyarság eredetéről és az új humángenetikai vizsgálatok eredményéről.

Az MKI igazgatója szerint a korai magyar történelem megismerésével foglalkozó tudományterületeket két részre lehet bontani, megkülönböztetve a közvetett és közvetlen információval szolgáló tudományokat.

Hogy egy szemléletes példával éljen. elmondta: a népvándorlás korából nincs, vagy alig van magyar nyelvemlékünk, hiszen kinek lehetne meg hangfelvételen a törzsszerződés megbeszélése?

Szóval lehet ugyan kutatni, hogy milyen nyelvcsaládhoz tartozott Árpád magyarjainak nyelve, ha azonban nem ismerjük a szövegek kontextusában ezt a nyelvet, akkor egy nem ismert nyelvről még azt is nehéz lehet megmondani, hogy milyen nem lehetett – állapította meg Neparáczki Endre, ehhez viszont azt is hozzátette, hogy szerencsére a 21. században már olyan tudományok eredményeire is lehet és érdemes támaszkodni, melyeknek lehetőségük van közvetlenül adatokat nyerni a történeti korokból.

Ilyen a régészet, mely azon már rég túljutott, hogy csak feltárja a leleteket. Ha pedig a régész kollégák az ásatáson a tárgyi emlékek mellett humán maradványokat is találnak, az embertan is bekapcsolódhat a vizsgálatba: jó állapotban lévő maradványok esetében meg lehet állapítani a lelet becsült korát, nemét, taxonómiai besorolást lehet végezni, amelyek segítségével értékes eredményekkel tudják gazdagítani a kutatást az antropológus kollégák.

„A 21. századba érve ezen tudományok körébe bekapcsolódott az archeogenetika.

Az archeogenetika tudományát felhasználva képesek vagyunk arra, hogy közvetlenül a csontmaradványokból nyerjünk ki DNS-információt, hogy azzal dolgozhassunk tovább. Az egyének földrajzi leszármazását a filogenetika módszertanával tudjuk vizsgálni. Ha egy adott történeti korból reprezentatív mennyiségű egyén genetikai hátterét ismerjük, akkor már ezen népességet, azaz ezen populációt is tudjuk vizsgálni; meg tudjuk mondani, mely más egykor élt, vagy ma elő népességgel mutatnak rokonságot.

Továbbá megismerhetjük egykor élt őseink szeme és haja színét, de még azt is, hogy képesek voltak-e a tejcukor bontására. Még a gyógyszerek fejlesztésénél is fel lehet használni ezeket az információkat, amikor a kórokozók által terjesztett egykori járványok terjedését modellezzük” – sorolta az archeogenetika eddig elért eredményeit az MKI igazgatója.

Kutatócsoportjuk első archeogenetikai vizsgálatáról beszámolva felidézte, hogy azt 2014-ben végezték el egy régészetileg már teljesen feltárt temető teljes népességét elemezve. Az volt a szándékuk, hogy munkájuk során nemcsak a rokoni kapcsolatok felderítéséig jussanak el, hanem lehetőség szerint az ott temetkező őseink társadalomszervezési gyakorlatára is következtethessenek majd.

Munkájuk a Felső-Tisza vidékén, a Bodrogközben feltárt temető a 3-as számú karos-eperjesszögi temetőben folyt, amely igen gazdag mellékletű honfoglalás kori leletegyüttes.

Mellette tárták fel csaknem 100 sírral a 2-es számú temetőt, viszont az 1-es számú temetőből csak néhány lelet maradt az utókorra, mert a szántások következtében jelentős részük odaveszett. A három különálló temetőn belül sikerült az elhunytak között rokoni kapcsolatokat kimutatni, az viszont meglepő eredményük volt, hogy a temetők között rokoni szálat csak a két vezéri sírnál találtunk. Ők feltételezhetően testvérek voltak. Eredményeink alapján egy olyan kép rajzolódott ki előttük, hogy a vezérek szervezték csoporttá a népességet, amelynek tagjai bár szomszédos dombokra temetkeztek, mégis külön helyen ásták meg sírjaikat. Fontos megemlíteni továbbá, hogy

a vezéreket egy igen egyedi X2f anyai vonalba soroltuk, mely ma legnagyobb gyakorisággal a Kaukázusban élő emberek között mutatható ki.

A magyarság genetikai rokonságáról szólva elmondta, hogy 102 honfoglaló magyar mitogenom (mitokondriális DNS) szekvenciáját határozták meg. Ezen anyai vonalak markáns hányada Közép-Belső-Ázsiába vezethető vissza. Az ázsiai géneknek legvalószínűbb forrása az ázsiai hun népesség. Tavaly jelent meg a Nature kiadónál, a Scientific Reports szakfolyóiratban annak a kutatásuknak az eredménye, amelyben a hunok, az avarok és a honfoglalók korából származó leletek férfiágon öröklődő Y-kromoszómáit vizsgálták. Ebben többek között kimutatták, hogy a honfoglalás kori leletek apai vonalai is a belső-ázsiai régióból származnak. Azaz most már kijelenthetjük, hogy

a férfiak és a nők együtt érkeztek a Kárpát-medencébe, holott ezt korábban még többen vitatták.

Az eddigi kutatásaik alapján Árpád népének etnogenezise az eurázsiai sztyeppezónában történt. Ezen belül két főbb geolokalizációs pontot írtak le: Kelet-Belső-Ázsiát és a Kaukázus lábától északra elterülő pontusi-kaszpi sztyeppe területét.

Régi kérdése a történelemtudományoknak, hogy bár tudható, hogy a szkíták, a hunok és az avarok egyaránt itt éltek mai hazánk területén, de kevés biztos információnk van arról, hogy milyen kapcsolatunk lehet a korábban itt élt népekkel.

Erről szólva is hasznosak az archeogenetika eredményei, tekintettel arra is, hogy most megjelent publikációjukban az MKI tudósai rámutattak az R1a1a1b2a2 – Z2124 genetikai csoportra, mely férfi vonalon összekötötte a hun kort, az avar kort és Árpád népét a Kárpát-medencében.

Kásler Miklós és Szentirmay Zoltán szerkesztésével nemrégiben készült el A Mátyás-templomban elhelyezett Árpád-házi csontvázak azonosítása című kötet is. Ebben részletesen bemutatják azt a kutatást, melynek során sikeresen azonosították III. (Nagy) Béla királyunk (1172-1196) és nagyapja, II. (Vak) Béla király (1131-1141) feltételezett földi maradványait.

A kutatócsoport arra jutott, hogy Árpád-házi uralkodóink (a Turul-nemzetség leszármazottai), ugyancsak ehhez a R1a genetikai csoporthoz tartoztak.

Ezeknek a kutatásoknak az eredményeiről 2020-ban is megjelennek majd újabb publikációk.

III. Béla ábrázolása a Képes Krónikában (Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár)

 

Egyes kutatók szerint a honfoglaló magyarok száma kevés lehetett. Ha viszont ez valóban így volt, akkor kérdéses, hogyan lehettek ők a Kárpát-medence uralkodó politikai és katonai ereje, s hogyan őrizhették meg a nyelvüket, amikor elméletileg akár el is szlávosodhatott volna nyelvileg a magyarság.

Erről szólva Neparáczki Endre felhívta a figyelmet arra, hogy az elit létszáma nem feltétlenül határozza meg azt, hogy kikből kerül ki az adott térség uralkodói és politikai elitje. A jelenleg elfogadott tudományos nézet viszont sok tekintetben problematikus – jegyezte meg az MKI igazgatója, utalva arra, hogy szerinte erről a problematikáról Hölbling Tamás írt nagyon találóan. Ő ugyanis erős fenntartásokkal kezeli azt a feltételezést, amit a kutatók jelentős része ma is a magáénak vall, s mely szerint a Kárpát-medence 9-11. századi történetében két, egymással ellentétes asszimilációs folyamatnak kellett volna viszonylag gyorsan lezajlania. E feltételezések szerint 80-100 év alatt egy elszlávosodás, majd újabb 100-200 év alatt egy elmagyarosodás ment végbe.

Ő ugyanakkor rámutat arra, hogy ha az „asszimiláció infrastruktúrájának” elméletét alkalmazzuk ezekre a folyamatokra, akkor úgy kell fogalmaznunk, hogy „az a szláv nyelv, amelynek olyan elsöprő infrastruktúrája volt a 9. század folyamán, hogy beolvasztotta az egész Kárpát-medencét, az hirtelen elveszítette ezt, majd kifejezett hátrányba került a magyarral szemben, és teljesen felszívódott”. Ráadásul mindkét asszimilációs folyamat elvileg roppant gyorsan (80-200 év alatt) játszódott volna le, és mindkettőt egy kisebbség hajtotta volna végre.

Különösen feltűnő ennek a jelenlegi feltételezésnek a problematikussága akkor, ha arra gondolunk, hogy a lényegesen kedvezőbb helyzetben lévő latinnak 150-200 év nem volt elég a romanizációhoz (300-400, sőt 600 év alatt sem tudott mindig teljes körű lenni).

Az eddig leginkább elfogadott nézet így valójában egy csodába illő folyamattal számol tudományos magyarázatként.

Neparáczki Endre mindezt azzal kommentálta, hogy ő ehhez képest jobban szereti valóban tudományosan megközelíteni a dolgokat, s ilyen módon a „csoda” – mint olyan – számára nem elégséges magyarázat.

Az archeogenetikai eredményeink is abba az irányba mutatnak, hogy korábbi időpontra tehessük mai nyelvünk megjelenését a Kárpát-medencében, mint Árpád népének bejövetele

- tette hozzá.

Kutatásaik elkövetkező szakaszáról szólva bejelentette, hogy amint a a programot folytathatják a 2020-as évben, akkor az első rész zárásaként a 5-11. században a Kárpát-medencében élt történeti népességek genetikai hátterét mutatják be.

A már említett Turul-dinasztia genetikai vizsgálatát is folytatják a lehető legmélyebb genetikai vizsgálattal: a teljes genom analízisével.

Interjúját zárva összefoglalóul tehát azt mondhatta, hogy meggyőződése szerint

a jövőben csakis a genetika, az embertan és a régészet szintézissel interpretált eredményei visznek közelebb a „megoldáshoz”.

Ezen területek eredményét felhasználva reményei szerint ugyanis

a közvetett eredményekkel dolgozó tudományterületek kollégái képesek lesznek a hipotéziseik közül kirostálni azokat, amelyek eddig a közvetlen adathiány miatt voltak csak tarthatóak, de a közvetlen adatok ismeretében már tarthatatlan dogmáknak, tehát valótlannak bizonyulhatnak.

Szerinte az MKI archeogenetikai kutatásai képesek arra, hogy számos tudományos dogmát felszámoljanak. Ha ugyanis világosabban látjuk őseinket, akkor biztosabban formálhatjuk a jövőnket is – jegyezte meg.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!