Istenes László: nem vagyok egy klasszikus nagypapa

A fotózás témájául a hatvanas-hetvenes évek divatját választottad. Honnan van ez a rajongás a korszak iránt?

Tízéves lehettem, amikor a Minden lében két kanál című sorozat ment a tévében, amit a szüleim rendszeresen néztek. Egy szobában aludtam velük, és mivel akkor az egy „komoly bűnügyi sorozat” volt, nem nézhettem, el kellett fordulnom. Bár csak később, kamaszként nézhettem, a főcímzenéje beleivódott az emlékezetembe. Máig vonz Roger Moore és Tony Curtis stílusa, az akkori autók és a divat – az egész életemet végigkíséri. A barátaim szerint piperkőc vagyok. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy igényes vagyok magammal szemben, fontos számomra a stílus, fontos, hogy kifejezzem magam az öltözködésemmel is.

Matematikatanári végzettséged van. Hogyan lettél pedagógusból műsorvezető?

A szüleim jogásznak szántak, de sosem vonzott az a hivatás. Közlekedésgépészként végeztem a szakközépben, így elméletben jó autószerelő is vagyok, de az utolsó pillanatban a tanítóképzőbe jelentkeztem. Az iskolában, ahol dolgoztam, szerveztem egy programsorozatot, amelyben egy talkshow is helyet kapott híres emberekkel; én voltam a „műsorvezető”. Hatalmas siker volt, és valaki beültette a bogarat a fülembe, hogy próbáljam meg a tévében is, de nem gondoltam, hogy működhet. Aztán mégis.

„Iszonyatosan erős vagyok fejben”

A szüleid hogyan fogadtak ezt a váltást?

Ellenezték, és nem értették, miért akarok elhagyni egy szép és jó foglalkozást a „bohóckodásért”, de aztán megenyhültek. A lelkem mélyén azonban mindig is pedagógus maradok, szerintem a gyerekekhez értek a legjobban. Ha most odaállítanánk a katedrára, gond nélkül és örömmel tartanék egy matekórát. De a tévézés is szerelem lett. Tíz év után kicsit megcsömörlöttem a tanítástól, az a bizonyos bogár pedig ott volt a fülemben. Bekerültem a csepeli kábeltévéhez, kaptam egy autós műsort, és harmincéves koromban elindultam egy új, ismeretlen pályán.

Négygyerekes apa vagy, és nemrég megszületett a negyedik unokád. Találkoztatok már?

Júliusban született Bogi lányom második gyermeke, az első lányunokám, a kis Grace Elisabeth. Még most is felfoghatatlan! Nemrég sikerült elszöknöm néhány napra, és meglátogattuk őket Németországban. Nagyon megható élmény volt! Egy apának, egy nagyapának egy lánygyerek vagy lányunoka érkezése valahogy más, mint egy fiúé. Meghatóbb, érzelmesebb; a lányok valahogy jobban tudnak hatni az érzelmeimre. Elég egy cuki nézés, egy kedves mosoly, egy puszi, és kész vagyok – bármit kérhetnek!

Egyáltalán nem tűnsz klasszikus nagypapának! Mi a titkod?

Hálás vagyok a genetikámért, és persze sokat is teszek azért, hogy fiatalos és fitt maradjak. Mindent mértékkel fogyasztok, és tudok nemet mondani. Gyerekkorom óta sportolok, és iszonyatosan erős vagyok fejben. Ha egy kis túlsúly miatt szükséges, akár két napig is képes vagyok csak folyadékot inni, és tavaly december óta nem eszem húst. Nincs szó ideológiai okokról – egyszerűen elhatároztam. Halat viszont eszem, és azt szoktam mondani, hogy a bacon sem hús! Ez persze csak vicc, mert korábban nagyon kedveltem,

„Sok nehézségen vagyunk túl”

Huszonegy évesen megnősültél, majd elváltatok. Miért lett vége?

Amikor megismerkedtünk, a feleségem 15 éves volt, én pedig 18. A szüleink hiába figyelmeztettek, hogy korai még a házasság, kinevettük őket, hogy majd mi megmutatjuk! Sajnos az élet őket igazolta. Túl gyorsan jött minden az életünkben. Egy 23 éves nagy gyerek voltam, amikor Bence megszületett. Ez nem volt rossz dolog, de gyakorlatilag egyik gyerek tartotta a kezében a másikat. Hiába csináltuk nagy felelősséggel, kiüresedett az életünk. Azon kaptuk magunkat, hogy kezdünk felnőni, és már nem azok a fiatal szerelmesek voltunk, akik tizenévesen megismerkedtek. Mindketten megváltoztunk, és másra volt szükségünk. Nem bántam meg semmit, de lehet, hogy értelmesebb lett volna picit később elkezdeni mindent.

Traumaként élted meg mindezt?

Csak évekkel később vált azzá, amikor rájöttem, micsoda sérülésekkel járt az egész család számára ez a válás. Ebbe mindennap bele lehetett halni egy kicsit, nincsenek túl jó emlékeim arról a korszakról. Ezek az érzések egy egész életen át végigkísérik az embert. A mai napig látok fájdalmat Bence és Bogi szemében. Bármennyire is össze akartunk tartani, mi akkor ezt a szép családot szétrobbantottunk. De felmértük, hogy ha együtt maradunk, még rosszabb lehet. Nehéz döntés volt. Nem tudom, milyen lett volna, ha másképp alakul, de így is komolyak a sérülések. Békében váltunk el, és azóta is nagyon jóban vagyunk. A válás után két évvel voltam olyan szerencsés, hogy találkoztam a mostani feleségemmel, Katával. Mivel amióta az eszemet tudom, családcentrikus vagyok, fontos számomra, hogy legyen mögöttem egy bázis, ahová hazamehetek, így adtam még egy esélyt a házasságnak. Belevágtunk, és húsz éve boldogságban élünk.

Mi a második házasságod titka?

A kapcsolatunk egy erős szövetség. A szeretet, a tisztelet, az, hogy mindig számíthatunk egymásra – és persze a humor. Sok nehézségen vagyunk túl, nálunk is voltak hullámvölgyek. Van, hogy összekapunk, de ilyen rutinnal, ami a hátunk mögött van, mindent meg tudunk oldani, és úgy érzem, mi már örökre együtt maradunk. Legalábbis én ezt szeretném.

Milyen gyakran tudtok találkozni Bencével és Bogival?

Rapszodikus a kapcsolatunk. Bencéék jelenleg jönnek-mennek a két ország közt. Az unokáimmal már keveset találkozom, és ebben mindkettőnk részéről van némi fájdalom, de az a legfontosabb, hogy ők boldogan éljenek. Nem vagyok az a klasszikus nagypapa, velem nem gyakran lehet lovacskázni. Egyrészt mert rengeteget dolgozom, másrészt a távolság miatt. Bogiékkal hetente beszélünk, látjuk egymást a net segítségével. A karácsony az, amit általában együtt ünneplünk.

„Mindig nőcsábászként állítanak be”

Bence fiad is ezt a pályát választotta. A három másik gyermekedet is vonzza média világa?

Bencével kilencéves koráig együtt éltünk, éjjel-nappal velem volt. Jött velem a stúdióba, ismerte és imádta ezt a világot. Már kisfiúként „levezetett” egy talkshow-t, már ott megmutatkozott a tehetsége. Bogi édesanyának született, Benedek pedig szintén nem szeret szerepelni. Franciskának azonban ideális lenne a tévés vagy színészi pálya is: van hozzá érzéke, és örülnék, ha arra sodorná az élet.

A munkád során gyönyörű nők vesznek körül. Adott ez okot valaha féltékenységre?

Hazánk szinte összes ismert és csinos női műsorvezetőjével dolgoztam már együtt, de egyikkel sem volt olyan a viszonyunk, ahol ez felmerülhetett volna. Mindig nőcsábászként állítanak be, és sokszor próbáltak összehozni bennünket, teljesen alaptalanul. A munkakapcsolatokat mindig tiszteletben tartottam. Szerintem, ha otthon rendben vannak a dolgok, akkor az embernek nem áll rá az agya, ha viszont valami hiányzik, akkor nyilván könnyebben el is csábul.

Ritkán adsz interjút. Talán ezért születnek a pletykák, mert tökéletesnek tűnik az életed?

Ez talán így túlzás, de rendben van az életem. Hiszek abban, hogy mindenki a saját életének a kovácsa. Ha jó dolgokat csinálsz, akkor jó dolgok találnak meg. Tudatosan húztam magam köré egy falat, és kevés embert engedek be. A magánéletem az enyém, és ha belépek a stúdióba, egy másik ember vagyok. Közszereplőként tudom, hogy olykor teret kell engedni egy kis betekintésnek – mint ahogy most is –, de nekem nem annyira fontos, hogy szerepeljek a munkámon kívül.

Két komoly baleset is volt az életedben. Mennyire voltak ezek meghatározóak?

Tizennégy éve volt egy motor-, pár éve pedig egy autóbalesetem. Nem az én hibámból történtek, de minkét alkalommal majdnem meghaltam. Iszonyatosan vigyázott rám valaki odaföntről, hisz még a mentősök is azt mondták, hogy ezt nem lehetett volna túlélni. Mindkettőt nagyon komoly jelnek vettem: azonnal rendeztem a soraimat, visszavettem a munkából, a tempóból. Azóta sok mindenről másképp gondolkodom. Fontosak lettek az emberek és a pillanatok az életemben. Tudom, hogy az állandó boldogság nem létezik, hullámvölgyeknek, megmérettetéseknek, erőpróbáknak lenniük kell, de gyűjtöm a pillanatokat. Nem hajtom a munkát, nem akarok kényszeresen megfelelni.

Van olyan álmod, ami még nem teljesült?

Tavaly kezdtem színpadra vinni az ŐK2EN című talk­show-­mat, amelyben két ismert ember különleges kapcsolatát is felfedjük. Ezek mély, kétórás beszélgetések, én vagyok a moderátor. Az évtizedek alatt kifejlesztettem egy olyan érzékenységet, amivel képes vagyok arra, hogy embereket megnyissak. Egyelőre még csak színpadon beszélgetünk, de az a tervem, hogy ezt tévébe is bevigyem. Ha egy ilyen talkshow-val zárhatnám le a pályafutásomat, akkor azt mondhatnám, hogy teljes az Istenes Laci-életmű.

Borítókép: Istenes László