Watchmen gyorstalpaló

A Watchmen, amiről szó lesz, nagyjából olyan mérföldkő a képregénytörténelemben, mint a hangosfilm megjelenése a celluloid világában. Ha nem fontosabb. A különc zseni, Alan Moore, akinek olyan képregényeket köszönhet a világ (és itt igenis van hangsúly a köszöneten), mint a Constantine, a V, mint Vendetta, a Pokolból, vagy a Rendkívüli Úriemberek Szövetsége, 1986-ban vetette papírra annak a képregénynek a történetét, aminek köszönhetően nálunk fejlettebb vidékeken már képesek a műfajt felnőttszemmel is elismerni. A Watchmen (az első kötet magyarul Őrzők néven jelent meg, Cartaphilus Kiadó, 144 oldal, 2580 Ft) ugyanis az egyik legkomolyabb, legösszetetteb és legfelnőttebb képregény (ha szabad ilyet mondani egy meztelen csöcsöket nélkülöző darabra), amit az elmúlt nagyonsok év során sikerült papírra vetni. Hogy érzékeltessem mennyire, talán megemlíteném, hogy a Time beválogatta az 1923 óta íródott 100 legjobb angol nyelvű regény(!) közé, valamint a mai napig ez az egyetlen képregény, ami elnyerte az igencsak nagy presztízsű Hugo-díjat, egy külön erre a célra létrehozott kategóriában. Talán nem véletlen, hogy sokan a mai napig a valaha volt legjobb képregénynek tartják.

Hogy mitől örvend ilyen eszetlen nagy (és teljesen megérdemelt) hírnévnek? Nos, Moore nem éppen egy hagyományos szerző (mellesleg teljesen bolond, vegetáriánus, anarchista és nem melesleg gyakorló mágus, valamint egy római kígyó-istenség, Glycon híve), aki egészen eltérő, szépirodalmi, filozófiai és történelmi oldalakról egyszerre közelíti meg a képregényes műfajt. A Watchmenben majdhogynem több a szöveg, mint a kép, és nem állíthatnám, hogy elejétől a végéig könnyed olvasmány, sőt, szerzőnk igen mélyre ereszkedik az idő és a morál filozófiájában. Mielőtt sikítva menekülnénk, azért jegyezzük meg, hogy mindezzel együtt egy rendkívül olvasmányos, eredeti műről van szó, mely alapjaiban szedi ízekre a szuperhősökkel kapcsolatban addig rögzült előítéleteket.

Kezdjük a legelején: 1985-öt írunk, és egy alternatív valóságban járunk. Egy olyan világban, ahol a harmincas években megjelenő szuperhős-képregények hatására egyre több átlagamerikai gondolta úgy, hogy ő maga is jelmezbe bújik, hogy így szolgáltasson igazságot. Amerikát ellepték tehát az önjelölt jelmezes "szuperhősök", akik szuperképességeiket persze, csakúgy mint Batman, különféle kütyüknek, nem pedig radioaktív pókcsípéseknek vagy épp zölden izzó kriptonitnak köszönhették. Egy kivétellel. Az ötvenes évek nukleáris kisérleteinek szerencsétlen baleseteként Jon Osterman véletlenül válik végtelen hatalmú, emberfeletti lénnyé, akinek valós erejét csak fokozatosan ismeri meg az olvasó. A csak Dr. Manhattanként emlegetett szuperhős alapjaiban változtatja meg az általunk ismert történelmet és abszolút fölényt szerez az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval szemben. A képregény világa innentől tehát élesen elágazik a mienktől, mégis ijesztően sok ismerős vonást mutat. A szuperhősöknek köszönhetően Amerika megnyeri a vietnámi háborút, a Watergate-botrány sosem robban ki és Nixon épp az újraválasztására készül. A világ eközben a hidegháború sosem tapasztalt feszültségét éli át, a nukleáris háború réme állandóan ott lebeg a láthatáron, a Doomsday Clock öt perccel éjfél előttet mutat.

Ebben a nem túl rózsás helyzetben kezdődik a történet, méghozzá Edward Blake, egy korábbi kormányalkalmazott halálával. Mivel a szuperhősökhoz hasonló önjelölt igazságosztókat egy 1977-es határozat törvényen kívül helyezte, mindössze egy renegát álarcos, a törvényt azóta is kerülő Rorsach kezd nyomozásba és deríti ki, hogy a halott közülük, álarcos igazságosztók közül való. És megindul a nyomozás, mely elképesztő (és az elcsépelt szó itt valós erejében áll) végkifejletet hoz, de mire addig eljut az olvasó, már túllesz életének egyik legdurvább tripjén valamint a világ legfontosabb képregényén. Ha szabad ilyet mondani.

Oké, kortyoljatok a sörből.

Hogy hogy jön ez ide? Nos, talán feltűnt a poszt elején, hogy mindegyik híresebb Alan Moore képregény címe ismerősen cseng, méghozzá a belőlük készült filmadaptációk miatt. Mielőtt bárki következtetéseket vonna el, hadd hangsúlyozzam, hogy az elkészült filmalkotásoknak vajmi kevés közük van az alapjukól szolgáló eredetikhez és Moore maga is mindig elhatárolódott az adaptációktól, valamint Hollywoodtól úgy en bloc. Ez persze nem akadályozza meg az álomgyár önjelölt nagyágyúit abban, hogy újra és újra próbálkozzanak a műveivel. Ezúttal Zack Snyder, a szerintem nem annyira sikerült, Frank Miller képregényből készült 300 (és a sokkal jobb, de méltatlanul alulértékelt Romero-remake, a Holtak hajnala) rendezője döntött úgy, hogy belecsap a nemes egyszerűséggel csak megfilmesíthetlennek tartott képregény megfilmesítésébe.

És az a kemény, hogy az előzetesekből ítélve a csóka kegyetlenül beletenyerelt a tutiba.

">

Aztán befutott a japán trailer, ami, he lehet, még izgalmasabb, mint az eddigiek:

Szóval úgy tűnik, Zack tesó valamit nagyon elkapott a képregény hangulatából, ráadásul nem aprózta el. A hírek három órás moziverzióról és egy négy és félórás DVD kiadásról szólnak, és aki olvasta a képregényt tudja, ennek sokszorosa is kevés lenne, hogy a hihetetlen komplex képregényt a vászonra átültessük. Biztató mindenesetre, hogy a tesztvetítések közönsége elégedetten távozott a filmről, bár azt már lehet tudni, hogy a végét, narratív okokból átirták a magyalerdeiek.

Persze a történet itt még messze nem ér véget, de hagyni kell valamit a következő bejegyzésre is. Addig nézegessétek a trailereket sokkal jobb minőségben itt.