Strucctollas, cilinderes lóversenyek Szegeden

Az 1880-as évektől Lóversenytérnek hívták Szegeden azt a területet, ahol ma a Vadaspark lakótelep és a mögötte lévő ligetes rész fekszik. Évtizedekig ez volt a szegedi lóversenyek helyszíne, valódi pályával, tribünnel, totalizatőrrel, kalapos asszonyokkal, feszes tisztekkel és kispénzű bámészokkal, vagyis mindazzal, ami akkoriban a lósporthoz tartozott.

A tágas Lóversenytéren nem volt egyéb, mint a Petőfi sugárúti sorompó előtti a vámház, mögötte a lóversenypálya, e mögött pedig legelő húzódott egészen a Sancer-tavakig. Északabbra, a mai Cserepes sori piac helyén vízjárta lapály feküdt, mellette pedig az 1910-es évek elejétől sporttelep és focipálya létesült, amelyen 1912-től a Szegedi Testgyakorlók Köre rendezte meccseit.

A Lóversenytér Szeged 1890-es térképén.

Ezen a lóversenypályán tartották meg az első szegedi lóversenyt 1885-ben, s bár akkor még sem bukméker, sem totalizatőr nem volt a pálya körül, állami engedély hiányában az óvatos szegediek csak néhány piculában fogadtak.

Az 1910-es évek elején az Osztrák Magyar Monarchiában a lóversenysport népszerűsége Angliával vetekedett. Egy-egy jól beharangozott versenyre sikk volt kilátogatni az arisztokraták, a polgári elit és a tiszti kar számára. A filléres állóhelyeken pedig a városi nép is jól szórakozott; az iparosok, kereskedők, munkások kis pénzekkel is játszhattak és nyerhettek és ennek megvolt a maga varázsa.

A lósport 1909-re lett annyira népszerű Szegeden, hogy a Szegedi Gazdasági Egyesület a már amúgy is Lóversenytérnek nevezett területen a sportnak megfelelő versenypályát építtetett. A körpályát hitelesítette a Magyar Lovaregyesület, és 1909. október 3-án itt rendezték Szegeden az első modern lóversenyt. A Délmagyarország negyedik száma 1910 májusában a lóversenyről mint társasági eseményről tudósított. Száz magánfogat, ugyanannyi bérkocsi és néhány autómobil szállította ki az előkelő tribün 200-300 főnyi úri közönségét. Az újságírót teljesen lekötötte a hölgyek kalapja, öltözéke és fogadási balszerencséje. Vagy a cikkíró érezhette az előkelők kötelességének, hogy léhán kell veszíteni és tovább játszani, vagy pedig a monarchia krémje számára ez valóban hozzátartozott a lóversenyhez.

A hölgyek játszottak és veszítettek. Délmagyarország 1910. május 26.

A fogadások elve az volt, hogy az adott futamra összegyűlt pénzt lehetett szétosztani, a fogadások aránya határozta meg a nyereményszorzót. Az újság minden lóverseny előtt megírta a saját tippjeit, és persze voltak szaktekintélyek, akiktől a hölgyek tanácsot kérhettek. Mint a Délmagyarország első lóverseny-tudósításából kitűnt, az idősödő, ám roppant peckes K und K katonai főtisztek is alaposan mellé tudtak fogni. 

Maga a versenybíró: Gergely huszárezredes, ez az ízig-vérig kedves katona, a legtöbbet veszített. Egyetlen tétje sem sikerült. A végén már annyira „úszott", hogy csak száz koronás tételekkel játszott, — és vesztett. És minél többet veszített, a játékosok annál jobban bíztak a tippjeiben.

— A versenybírónak — csak meg kell fogni végre a tétet, — bizakodtak.

Nem fogta meg. Veszített végig. És veszítettek véle együtt a szépséges katonatisztnék,

akik bosszúból megfogadták, hogy jövőre magasabb katonai méltóságtól, Nagy Győző tábornoktól fognak tippeket kérni. (Délmagyarország 1910. május 26.)

Bár a lóversenyen az elit és a nép egyaránt megjelent, nem volt társadalmi keveredés. Külön futamot rendeztek a katonatiszteknek és az altiszteknek, volt külön úrlovas futam és a mezei gazdák lovai is külön versenyeztek. A Délmagyarország 1910-ben elkapott egy jellemző mozzanatot az úri tribünről, amikor a katonatisztek és tisztnék páholya előtt az altiszti futamon Kriegler Ferenc őrmester lovastól felbukott. Az általános ijedelemben az emberek beszaladtak a mozdulatlan lovashoz, míg a fent leírt verenybíró ezredes így reagált:

Gergely alezredesben megszólalt a vérbeli katona. Dühösen kiáltotta:

— Hosszúra fogta a gyeplőt a gazember, azért esett le. Gyorsan orvost neki.

A körülállók látván az alezredes bosszúságát, humorizálni kezdtek:

— Meglátjátok, még kaszárnyaáristomot ad neki.

— Nyolc nap néz reá.

(Délmagyarország 1910. május 26.)

Az 1911-es futamok. Délmagyarország 1911. június 25.

A háborúig hátralévő években rendszerint pünkösdkor rendeztek versenyt Szegeden. Szép időben több ezer ember volt kint a Lóversenytéren. A lóversenyek velejárója volt a katonazenekar (a 46. gyalogezred zenekara játszott) és a büfé.  Legtöbben a már akkor a vágóhídig (vagyis majdnem a lóversenypályáig) szállító villamossal érkeztek. A Tisza Lajos körúti Püspöktelektől tíz percenként indultak a különjáratok a pályára, visszafelé pedig a közönség is versenyt futott, hogy a veszteglő villamosra felférjen.  

A kocsin érkezőket a vámházon túl, a vasúti rámpa mellett engedték be, a tribünre villamossal érkezők pedig a vámház város felőli oldalán léptek be. Az állóhelyek közönségének külön kapuja volt. A versenyre a városban és a helyszínen lehetett jegyet venni, de 1912-ben megtörtént, hogy egy 16 éves nyomdászinas, bizonyos Kis Szilveszter hamisított lóversenyjegyeket nyomtatott és árusított a Széchenyi téren; őt azután az akkori rendőrkapitány, későbbi polgármester Somogyi Szilveszter emberei fülön fogták.

A nyomdászinas jegyeket hamisított. Délmagyarország 1912. május 21.

Akkoriban egy-egy futamon 1000-2000 koronát nyert a győztes (a Délmagyarországra egy hónapra 6 koronáért lehetett előfizetni), Egy fedett tribünjegy 4 koronába került. 1911 tavaszán 8 futamot rendeztek és ezekre 76 lovat neveztek.  A beszámoló azonban már sokkal elégedetlenebb volt az előző évinél:

(…) akkora portenger csapkodott az autók, a kocsik nyomán, hogy alig láthattuk tőle a versenytért, alig mertünk lélegzetet venni és alig mérnők elmondani, miket gondoltunk el a szegedi öntöző-szisztémáról. Egyebekben pedig egészen kedves kép, — hogy is mondják csak a régi novellaírók? — tárult elénk a versenytér előtt: az egyik oldalon szigorú lovasrendőr hajszolta a pályára betévedt gyalogjövőket, a másik oldalon pedig békésen legelgetett egy csorda, az obligát gémeskút körül, amely erősen szimbolizálta a nagyvárosiasságot a föntebb leírt Szaharával egyetemben.

Balra a tribüntől a katonabanda muzsikál; jobbra a totalizatőr helyisége, rajta a nemzetiszín lobogó: itt, a haza nevében nyernek és vesztenek, mint általában az egész — közéletben. Parallel az úri publikummal színesedik az állóhely publikuma: a színesedést, különösen a pirosnadrágos, pirossapkás huszárokra értve. Ugyancsak huszárok nyargalásznak a pálya szélén, nehogy az ingyenpublikumból valaki túlságosan benyomuljon a rét felől (parasztfiúk, gyerkőcök ennek a publikumnak ismert créme-je) s bajba kerüljön. 

(Délmagyarország, 1911. június 27.)

Ezúttal a hölgyek sem jelentek meg különleges lóverseny-toalettekben, és azt is megtudtuk, miért: Szegeden ritkán rendeztek lóversenyt, s ezért nem volt érdemes külön toalettet rendelni; egy-egy verseny ugyanis tönkre tett legalább egy öltözet ruhát. A színekben sem a nyári színek vezettek, hanem a sötétes árnyalatok. Kalapokban viszont a strucctollasok uralkodtak inkább a pályán.

A hölgyek emlegetését az 1913 évi lóverseny-tudósítás is kötelezőnek érezte. Aki a korzón számottevő, az nem hiányozhatott a turfről, mivel egy-két elmaradás „veszélyezteti a Szeged legszebb asszonya címet".

Cinóber-vörös sport-kosztümben, fantasztikus báj-kalapban sétált a jövő primadonnája, Rigó Gizi, akinek fellépését érthető érdeklődéssel várják széltében. A notabilitások sorában pedig ott volt a Tóth Fercsi nagyságos úr, aki saját külön automobilján jött. Bár (hiszen jöhetett volna a saját külön gőzhajóján is, csak éppen egy kis csatornácskát kellett volna vágatni a Tiszától a lóversenytéri pocsolyáig. Mégis inkább autón jött és a rettentő piros alkotmány kevélyen töfögött a szelíd konflisok között.

(Délmagyarország, 1913. május 14.)

1913-ban az újszegedi  SzAK-pályán rendezték az első nemzetközi labdarúgó mérkőzést Szegeden (SzAK – Bécsi Simmering 3-3), pontosan a lóverseny után. Hogy a lóverseny milyen népes esemény volt, jól jelzi: a focimeccsre tömegével jöttek át az emberek a Lóversenytéri pályáról.

1914-ben a szegedi lóversenyre nagy attrakció invitálta a népet: versenylovat lehetett nyerni. A verseny egyik futamának győztes lovát kisorsolták azok között, akik előre megváltották mindkét versenynapra a jegyüket. Egy versenyló 3000 koronát érhetett, ami egy szerény tisztviselő féléves jövedelme volt. A sorsolással a rendezők elsősorban vidékről próbálták bevonzani a közönséget.

Írja a Délmagyarország, hogy Kassán nem sokkal korábban egy sorsolási verseny végén egy szabóinas gyerek nyerte meg a versenylovat. A szokás az volt, hogy a győztes úrlovas visszavásárolja a szerencsés nyertestől a lovat, és a győztes fel is ajánlott 1800 koronát a fiúnak. A gyereknek azonban élete álma teljesülhetett. Boldogan szorongatta a ló kantárját, és a jókora összeg ellenére kijelentette, hogy a ló semmi pénzért nem eladó. Nagy büszkén haza is vitte a paripát, ott azonban a szabómester alaposan helybenhagyta, amiért nem a pénzt hozta.

Szegeden azonban más természetű álom teljesült, a versenyt nyerő Empire nevű lovat egy lakatosmesternek sorsolták ki, ő pedig elfogadta az 1100 koronát a ló gazdájától. A szerencsés iparos azt sem tudta, hová tegye a sok ropogós bankót, amit a többiek „lenyeltek a szemökkel". Volt, aki arra biztatta, hogy játsszon tovább a szerencsés pénzzel, és volt, aki megállásra intette. A derék lakatos ez utóbbiakra hallgatott.

Alig 2 hónappal később, 1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának; a lovakat és az embereket elnyelte a háború. Szegeden legközelebb 1920-ban rendeztek lóversenyt. (Hacsak az a szpáhiünnep nem számít ide, amit a Szegeden állomásozó francia gyarmati katonák rendeztek a Lóversenytéren 1919. június 29-én.) A budapesti közönség azonban csak 1915-ig bírta futamok nélkül.  Annyira, hogy a zsokék felmentést kaptak a katonai szolgálat alól.

A háború mindent megdrágított. Míg egy bérkocsizás a Lóversenytérre 1910-ben ​kétlovas fogattal 2 korona, egylovassal 1 korona 20 fillér volt, ​1917-ben ugyanez a fuvar 16 koronába, illetve 10 korona 40 fillérbe került. Magasabbak lettek a versenyek díjai is.

1920 szeptemberében végre a Szegedi Gazdasági Egyesület 85 ezer korona összdíjas, hat futamos versenyt rendezett a Lóversenypályán. Úgy volt, hogy a „forradalom utáni első versenyre" Horthy Miklós kormányzó is kilátogat, de helyette a hadügyminiszter és a kormányzó bátyja érkezett csak. A Lóversenytéren  a rendezők érezhetően a hat évvel korábbi békeidők társasági eseményét próbálták meg feléleszteni. A tribünt és a pályát felújították, bár így is csak 1000 tribünjegyet adtak ki, „tekintettel a kommunizmus alatt megrongált tribün" korlátozott felújítására.

Vasárnap délben korán kiürült a korzó, mindenki a két órakor kezdődő versenyre igyekezett. A hosszú Petőfi-sugáruton már 1 órakor megindultak az autók, magánfogatok, fiakkerek, no meg a villamos kocsik ötös turnusokban és lógó utasaikkal. A gyalogjárón is sokan zarándokoltak kifelé és háromnegyed kettőkor már hangyabolyszerűen nyüzsgött a kíváncsi közönség a tribünön.

(Délmagyarország, 1920. szeptember 5.)

Lóverseny-hirdetés. Délmagyarország 1922. június 11.

A háború utáni első lóversenyre az újság beszámolója szerint 4-5 ezer ember látogatott ki. Divatos parádé azonban már nem volt, legfeljebb csak az uniformisok sokasága volt színes. A női toalettek „a mi szegényes korunkhoz" redukálódtak. A verseny azonban érdekes volt, az altisztek vadászversenyét például a táv feléhez visszarendelték, és onnan megismételték. De a katonazene és a büfé azért a régi volt.

1921-ben ismét kétnapos versenyt rendeztek, ahol „egy-két stilizált női zsokékosztüm keltett feltűnést". Egy úrlovas bukott és kórházba került, a gazdaverseny egy lova megmakacsolta magát, és a tribün előtt megállt, és ügetőverseny helyett amúgy szegediesen a fiákeres-versenyt rendeztek.

A szegedi lóversenyek egyre inkább az újság sportrovatának, és nem társasági oldalainak szereplői lettek. Az 1920 és 1928 közötti években évente egyszer (1926-ban kétszer), pünkösdkor vagy Szent István-nap környékén népesült be a lóversenytéri pálya. 1926 tavaszán különös eset történt: olyan ló nyert a síkversenyen, amelyikre senki sem fogadott. A futam abszolút esélyesére hiába tettek milliókat, Feledékeny, Braun lovaggal a nyergében a rajtvonalon feledkezett és mozdulni sem volt hajlandó. A futamot Slepper nyerte meg, őrá viszont senki sem tett. A bukmékerek nagy izgalmát végül az törte le, hogy lovag Braun megóvta az egészet, mivel a futamot félórával a meghirdetett időpont előtt kezdték el.

Miután 1928 óta nem rendeztek versenyt, 1930-ban a Szegedi Gazdasági Egyesület úgy döntött, eladja a lóversenytéri tribün anyagát, a pálya területét pedig visszaadja a városnak. 1931 szeptemberében lebontották a lelátót, a 26 holdas területre pedig a Mars térről a széna és fapiacot költöztették (ekkor került a frissen kikövezett Mars térre a múzeum előtti Rudolf térről a kocsipiac). Mivel azonban a téren nem volt kút, a piac is hamar elkerült onnan. 1933-ig üresen állt a pálya.

1933-ban azután még egy utolsó, tribün, zsakettek, kalapok és cilinderek nélküli versenyt rendeztek a téren. Az egykori tribün helyén sátrakat emeltek, katonazenekar már nem volt, de büfé igen. A verseny érdekessége volt, hogy ezen indultak először nők is az úrlovasok között. Hódmezővásárhelyi, makói és szegedi tenyésztők lovai vettek részt; a nagy budapesti tenyésztőket már nem bírta el a büdzsé.

A büdzsé problémái a versenyen is kiütköztek. Még balszerencséjük is volt, délelőtt annyi eső esett, hogy inkább elhalasztották a futamokat, a rendezőség azonban nem állított ki senkit a villamosmegállóhoz, így az érkezők a lovak helyett legelésző teheneket találtak a sátraknál. Egy megkésett péksegéd ijedten loholt be egy kosár süteménnyel a hátán, majd munkanélküli fiatalemberek mezítláb versenyeztek a sáros pályán, de más verseny nem volt aznap

A versenyt két nappal később megrendezték, különösebb izgalmak nélkül. Közönség alig jött ki, így pedig a lóverseny annyira veszteséges lett, hogy a kitűzött díjakat sem fizették meg a győztes zsokéknak. Emiatt Török Péter vásárhelyi gazdálkodó 1934-ben beperelte a Szegedi Gazdasági Egyesületet, amely azonban igazolta, hogy ők csak szívességből voltak jelen rendezőként. A zsoké bukta a pénzt, Szeged pedig a lóversenytéri lósportot.

Az egykori lóversenypálya lekerült Szeged térképéről.

A budapesti városligeti lóversenytér a későbbi Népstadion helyén 1912-ben. FOTÓ: FORTEPAN / SCHMIDT ALBIN