Ezért nem lett kertváros a rókusi placcon

A rókusi állomás előtti jókora placc ma sem világszép hely, de az 1910-es években meg egyenesen ronda és büdös volt. A Kossuth sugárút végének egyik oldalán a Búvár-tó feküdt, másikon a jobb híján Kis-Búvár-tónak nevezett agyagnyerő gödrök sorakoztak, vagyis brekegett az egész környék. A Búvár-tó nagyobb volt, mint a jelenlegi: a Kossuth sugárút vonalától a rókusi utcákig elért a vize. A Délmagyarország 1910. június 22-én egyszerűen csak a városrész veszedelmének nevezte a tavat, amelynek „egészségtelen kipárolgása miatt” az egész környéken rossz volt a levegő. A hírlapíró „határozottan és erélyesen sürgette a víz eltávolítását„ mivel „nem szabad megengedni, hogy az egész városrész mocsári lázba essék”.

Az utca partjait szaggatja a tó. Délmagyarország 1910. június 22.

Akkoriban a rókusi Vértónak sem volt jobb híre. „A feketerém már közülünk szedi áldozatait„ írta ma sem ismeretlen melodrámával a Délmagyarország, mivel Szegeden 1911 őszén egy új kolerajárvány miatt aggódott mindenki. Ekkoriban a szegedi külvárosi utcákon még nyitott csatornákban állt a szennyvíz, így azon sem lehetett csodálkozni, hogy a Vértó büdös volt. A híradás szerint a szomszédos utcákból az emberek ide dobálták az állati tetemeket, s a tó olyan dögletes szagú volt, hogy az a Kossuth sugárútig érződött.

Túl szép volt az ajánlat. Délmagyarország 1911. május 11.

Mivel a szegedi tanácsnak sem tetszett a rendezetlen környék, kiszámolták, hogy a Búvár-tó feltöltésével értékes telkek keletkeznének, amelyeket városfejlesztésre lehet használni. 1911-ben a városi mérnökség meg is tervezte a feltöltést. A területre 340 000 köbméternyi földet készültek iparvágányon szállítani a Rókusi állomás mögötti téglavetőből, miközben a Búvár-tó vizét folyamatosan kiszorították volna. Száznál több házhelyet terveztek, egész kis városrész épült volna fel a tó helyén.

Minden jól indult, az árlejtésen egy vállalkozó jóval a remélt ár alatt elvállalta a munkát, mondhatni túl szép áron. A kiszorítós módszerről azonban gyorsan kiderült, hogy nem működik (a szenny a tóban marad), a cég pedig plusz költséget számított volna fel a szivattyúzásért. Kútba esett a pályázat.

De az új telkek annyira ígéretesek voltak, hogy a város 1912-ben megint kiírta a pályázatot, bár időközben elfogyott a pénze. Az új kivitelező is ideiglenes vasúton tervezte odaszállítani a földet, csakhogy közben azzal kalkulált, hogy a vasúti sínhez átvághatja a Körtöltést, mert így olcsóbb lett volna a munka. Erre a városi tanács nem adott engedélyt: a folyamatos árvízi fenyegetettség miatt törvény mondta ki, hogy az akkor már 30 éve megépült Körtöltést tilos bolygatni. A vállalkozó még huzakodott egy ideig a várossal, hogy kibújhasson az szerződésből, a Búvár-tó feltöltése pedig újra kudarcot vallott.

A város ekkor 5 millió korona értékű kölcsönt készült felvenni, amiből a tófeltöltésen kívül a Dorozsmai úti állatvásártérre is telt volna, valamint így sikerült volna visszafizetni az akkor már építés előtt álló Fogadalmi templom pénzalapjából kölcsönvett összeget.

A tó feltöltését emlegették még egy ideig Szeged városfejlesztési lehetőségei között: akkoriban töltötték fel a mai Ady-téri Korcsolyázó-tavat, így egy új elgondolás sporttelepet is vizionált Rókuson. A tó környéke 1917-ben is felbukkant a tervezett, de elhalasztott beruházások között (ekkor már a Fogadalmi templom továbbépítésével együtt). 1920-ra azonban az elszabadult árak és a pénzromlás közepette mindkettő bekerült a város füstbe ment tervei közé.

1920 májusában a Szegedi Bank Részvénytársaság meg akarta vásárolni a tó 17 holdas területét, a szegedi tanács azonban nem adta, pedig a befektetők 5 éven belül feltöltötték volna a tavat és „igen előnyös építkezésekbe” kezdtek volna. Mivel ebből sem lett semmi, a Rókusi állomás melletti placc továbbra is mocsaras és sivár maradt. A Búvár-tó legközelebb 1927-ben szerepelt a Délmagyarország hírei között, amikor is eldugult levezető csatornája miatt a tó vize kiáradt, a rókusiak pedig ismét a polgármesternél deputációztak.

A mai Búvár-tó helyén az 1700-as évek közepén természetes eredetű tavacskák voltak a város határában; ezekből alakulhatott ki az összefüggő vízfelület, amely magába foglalhatta a mai Lencsést is. A két tavat az Alföld-Fiume vasútvonal 1869-ben készült szegedi szakasza választotta ketté (ekkor épült a Rókusi állomás is). A teherpályaudvar, majd a Körtöltés építése azután megnövelte a Búvár-tó területét. 1901-ben a tó 18 hold területet foglalt el és akkor még nem lehetett rossz állapotban, mivel „évenként egyszer meg is halásztatott„ (Kovács János Szeged és népe).

A Búvár-tó és a Vértó 1870 körül. Forrás: Mapire.eu

1931-ben mégis nekilátott a város, hogy feltöltesse a tavat. Ekkor azonban már kevésbé a telkekre, mint inkább a munkanélküliség enyhítésére volt szükség. 1930 őszén felmérték, hogy milyen munkákkal lehetne a lehető legtöbb munkanélkülit foglalkoztatni Szegeden, és ezek között volt a Búvár-tó feltöltése is. Klebelsberg Kunó maga intézte el, hogy legyen megfelelő mennyiségű csille Szeged számára, amivel földet lehetett szállítani. Ekkor töltötték fel a Mars tér szintjét is (ahol a 19. század első felében szintén volt pangó víz).

Kertvárost terveztek a Búvár-tó helyére. Délmagyarország 1931. március 20.

A terv szerint a szükségmunkák első ütemében a Rókusi állomás előtti Kis-Búvár-tavat (vagyis a Kossuth sugárút déli oldalán, a mai SZVSE-pálya környékén húzódó téglagyári gödrök sorát) töltötték fel, majd ezután következett volna a Nagy-Búvár-tó és a Vöröskereszt-tó (vagyis a Vértó).

A város már meg is hirdetett 40 darab kertes háztelket a két Búvár-tó helyén. A jelentkezők állami kölcsönnel, de magánerőből kellett, hogy építkezzenek. Az akkori dohánygyár (a Kossuth sugárút és a Teréz utca sarkán) utáni telektől a Rókusi állomás előtti vámházig takaros házakkal épült volna ki a Kossuth sugárút. A feltöltéshez Felsővárosról hozták a földet: a Felső-tiszai ártértől a vasútig síneket raktak le, ezen futottak a csillék, majd átrakodtak a vasútra és a Rókusi állomásig továbbították a földet.

Ha a terv sikerül, körülbelül száz magánházból álló lakótelep alakul a Buvártó helyén, közvetlenül a rókusi állomás előtt és ez a lakótelep lesz a város összes telepei között a legesztétikusabb, a legmodernebb. Csak az a kérdés, hogy talál-e a város olyan telekvásárlókat, akikben a hajlandóságon kívül a képesség is meg van az építkezésre? – írta a Délmagyarország.

Ennek érdekében a város hajlandó volt ingyen kiadni a telkeket azoknak, akik vállalkoznak az építkezésre. 1932 telén, még a gazdasági válság közepette is reménykedtek, hogy lesz 100 jelentkező.

A tervek szerint a Búvár-tóból csak egy parkkal körülvett hosszúkás vízmedence maradt volna, nyáron fürdőzés, télen korcsolyázás céljára. Az új lakótelepen lett volna kápolna, elemi iskola, óvoda és üzletház is.

Kápolna, iskola, óvoda, üzletház és medence lett volna a helyén. Délmagyarország 1932. január 24.

Már akkor sejtették, hogy a teljes Búvár-tó feltöltése meghaladja a város erejét, így első ütemben a kis tavak feltöltését tűzték ki. 1932 áprilisára a feltöltés négyötöde elkészült, és még 32.000 pengő állami segélyre lett volna szükség a befejezéshez – de az nem akart megérkezni. Közben kiderült, hogy a város az építkezőkkel szeretné megfizettetni a telkek közművesítését. Mivel sem csatorna, sem vízvezeték nem volt, kiépítésük miatt többe kerültek volna az ingyentelek, mint egy belvárosi házhely. A város is már egészen másutt, a mai Novotel szálló helyén, az egykori Kiskaszinó telkén tervezte a modern lakótelep építését (abból sem lett semmi). 1932 márciusára mindössze 20 jelentkező volt az ingyen telkekre, és az állami segély sem akart megérkezni.

A Búvár-tavak feltöltését Somogyi Szilveszter polgármester végül is úgy tervezte befejezni, hogy elkezdték odaszállítani a szegedi útkarbantartás kaparékát, arra pedig Tiszai iszapot készültek hordanak. Ahogy a lap is megjegyezte, így még évekbe telt, míg a hely feltöltődne, de nem volt más ötlet, mert a pénzt végül megtagadta a pénzügyminiszter és lakótelepről pedig már senki sem beszélt.

Viszont a Kis-Búvár-tó helyét 1935-ben sikerült feltölteni. Először úgy tervezték, itt halad majd át a nemzetközi autóút, azután pedig a Szegedi Vasutas Sport Egyesület kapta meg az akkori dohánygyár háta mögötti területet. Itt épült fel a jelenleg is látható SZVSE-pálya, amely akkoriban különösen modern sportlétesítménynek számított.

A Búvár-tó azonban maradt, ahogyan volt. Az 1950-es években a Délmagyarország szennyezett kubikgödörként emlegette, s az újság 1959-ben lakcímmel együtt írta meg a gyerekek nevét, akiket a tilosban fürdőzésen értek. Nem sokkal később a Szatymazi utca lakóit húzta le az újság, mert a szennyvizet a házuk elé öntik. Az ingatlankezelő vállalat kocsisai pedig az építkezési törmeléket zúdították a tópartra, de a kritika azért érte őket, mert nem egyengették el.

Névvel, lakcímmel az újságban a fürdőzésen ért gyerekek. Délmagyarország 1959. július 15.

Végre 1964 őszén terv született a szegedi kubikgödrökről. Innentől a város már nem akarta teljesen feltölteni a Búvár-tavat, hanem tájszépségi foltot terveztek belőle. A Búvár-tó mint tájszépségi folt azonban szakasztott ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt, és a gyerekeket továbbra is óvták tőle. Az 1980-as években a tó helye szóba került még mint a buszpályaudvar új helyszíne, de ez a projekt sem valósult meg. Végül az 1990-es évek végén a Szeged Plaza építésekor feltöltötték a meder egy részét, a maradék tavat pedig tetszetősen helyrehozták.

A Búvár-tó az Alföldi vasút mellett a 19. század végén. Forrás: Kovács János – Szeged és népe (1901)