Rendőri készültség kellett az öngyilkosok temetésén

1924 nyarán rendőröket kellett kivezényelni Szegeden az öngyilkosok temetésére, mert a szertartásokon botrányos jelenetek, tüntetések, sőt zavargások törtek ki.

A háború után szétszabdalt ország, a szegénység és az úttalanság nemcsak az öngyilkosságok számának növekedésében mutatkozott meg, hanem az egyszerű nép reakciójában is.

Az öngyilkos temetéseken, és általában a rókusi szegénynegyed temetésein egyre több volt a kegyeletsértő incidens. Annyira, hogy 1924 júliusában a szegedi plébániahivatalok a rendőrségtől kértek védelmet. Ennek nyomán a szegedi rendőrség minden öngyilkos temetésére erős rendőri készültséget rendelt el: a rendőrök már a halottat kiadó rókusi közkórháznál megjelentek, majd a temetési szertartáson is részt vettek.

Rendőri készültség volt minden öngyilkos temetésén. Szeged 1924. július 26.

Az újság szerint már hónapokkal korábban nagyobb tömegek jelentek meg azoknak a temetésén, akik eldobták életüket. 1924 nyarán azonban több kirívó eset is történt. 

Június 27-én a Damjanich utcai Sós Veronikát temették. A 21 éves varrólány néhány nappal korábban a Tiszába vetette magát. Eleinte azt beszélték, szerelmi bánata miatt, de az emberek között egy másik verzió is terjedni kezdett, ami miatt a lány szüleit, elsősorban édesanyját kezdték okolni az öngyilkosságért. A temetés napján 400 rókusi jelent meg a ravatalozónál, jóval korábban, mint ahogy a szülők megérkeztek. Az elsősorban asszonyokból álló tömeg Sósné érkezésére zajongásban, szitkokban tört ki és neki akart menni az asszonynak. A tüntetés miatt a temetést is el kellett halasztani.

Rókusi asszonyok tüntettek Veronka temetésén. Szeged 1924. június 28.

A népes asszonysereg azonban nem távozott, a lap szerint valósággal ellepte a temetőt, s egy egész rendőrszakaszt kellett kivezényelni a varrólány temetéséhez. Akkora volt a tolongás a sírnál, hogy a lelkész alig fért oda. Amikor a halottat elföldelték, a tömet ismét a szülők ellen fordult. Sósékat rendőri kísérettel vitték haza a Damjanich utcába, s a ház előtti tüntetést is rendőrök oszlatták el.

Hasonló tüntetések zajlottak le július 14-én, amikor özvegy Hahn Hermanné vetett véget életének.  A fiatal özvegy 4 és 7 éves gyermekével lakott a szegedi Liszt Ferenc utcában, amíg a ház tulajdonosa, Palatinus János vissza nem akarta venni a lakást. Hahnné nem akart költözni, pedig lakáshivatal talált megfelelő helyet a családnak. Mire a kilakoltatási határidő lejárt volna, az asszony felakasztotta magát a kilincsre.

A nép között az a hír járta, hogy a lakástulajdonos két csirke eltűnése miatt véresre verte volna az özvegyet, erről a történetről azonban a rendőrség később kiderítette, hogy nem igaz. Rövidesen tömeg verődött össze a ház előtt, és egyre keserűbb hangulatban mindenki a háztulajdonost hibáztatta. Palatinusékat kihallgatta a rendőrség. De mire elengedték őket, a háznál estére 1000 fősre duzzadt a tömeg és ostromra készülődött. Itt is a rendőrségnek kellett oszlatni.

Rendőrök zavarták szét a halottas ház előtt gyülekező tömeget. Szeged 1924. július 15.

A lap nem sokkal ezután Miskolcról is hírt adott egy hasonló esetről. Itt a mostohaanyát hibáztatta a tömeg egy 18 éves lány öngyilkossága miatt. A görögkatolikus szertartás után a temetői nép kővel dobálta meg a gyászoló szülőket, és csak lovasrendőri rohammal lehetett megakadályozni a lincselést.

Ahogy az sejthető, a temetői zavargásokat nem lehetett pusztán a népi igazságérzet feltörésének betudni. 1924. májusában az újság kiváló publicistája, a város főlevéltárosa, Sz. Szigethy Vilmos írt cikket a lapban a rókusi temetések botrányairól. A kép, ami ebből kirajzolódik, bár nem általánosítható (a rókusi pap panaszkodik benne), de azt azért jelzi, hogy a városi szegénynép spontán viselkedésére az egyházi szertartás nem sok hatással volt. Egyesek alighanem heccből jártak temetésekre, különösen, ha az elhunytat cigányzenével temették, ahogyan a szerző leírja.

Kegyeletsértően viselkedett a rókusi nép a temetéseken. Szeged 1924. május 4.

Szegeden Trianon után, és kivált a gazdasági válság időszakában megnövekedett az öngyilkosságok száma. A statisztikák szerint havonta körülbelül 10 ember (1931-ben 112) szegedi dobta el az életét, vagyis minden harmadik nap megölte magát valaki. Az esetek 90 százaléka a lap szerint gazdasági hátterű volt; ahogyan a korabeli újság megjegyezte: ilyen válságban szerelmi bánatból már senki sem akart meghalni.