Szobra előtt kalapot emelt az éjjeli koldus

1928. november 10-én elterjedt, hogy a szegedi cigányzenészek összegyűlnek Dankó Pista márványszobránál és megemlékeznek róla. A találkozót nem hirdették meg, nem volt benne az éppen zajló szegedi Magyar Hét programjában, mégis egyre gyűltek az emberek. Már népes hallgatóság várt a déli Stefánián, amikor a zenészek rákezdtek. A tömegben egy énekes is akadt, s perceken belül könnyes-bús emlékezés lett belőle.

Sőt, Magyar László tudósítása szerint ezután valaki elkiáltotta magát: - Halljuk Juhász Gyulát! A költő is kiállt és elszavalta Dankó Pistának című új versét. E vers egy strófája látható ma a Dankó-szobor melletti emléktáblán.

Spontán zenélés a Dankó-szobor előtt. Délmagyarország 1928. november 11.

Dankó Pista és édesanyja.

Abban az évben már április 25-én, Dankó Pista halálának 25. évfordulóján is rendeztek egy utcai találkozót. A hivatalosságok itt sem voltak jelen; ahogyan Magyar László a korabeli olasz irányú politikai közeledés miatt csípősen fogalmaz beszámolójában: „ha a rendezők gondoskodtak volna előre arról, hogy a programban csak egyetlen, hüvelyknyi kis olasz fasiszta is helyet kapjon, holtbiztosán felvonultak volna a város urai is".

Tömörkény István házánál az egyesült szegedi cigányzenekar – mintegy 50 zenész – játszotta Dankó „Most van a nap lemenőbe" című nótáját, majd Juhász Gyula beszélt a már amúgy is könnyes szemű közönségnek.

Innen az emberek átmentek Dankó Pista szobrához a Stefániára, s az Eltörött a hegedűt játszották. A nagy elfogódottság közepette két arra játszadozó gyerek virágot szedett és Dankó szobra elé szórta, még jobban meghatva a közönséget.

Juhász Gyula indítványára ezután a népes gyülekezet elment Erzsébet királyné közeli szobrához is, hogy elhúzza a „királyné híres szép nótáját", azt, hogy: Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele (ez Rácz Pali prímás és Lukácsy Sándor szövegíró szerzeménye).

Legenda születik. Délmagyarország 1928. április 25.

Magyar László legenda születéséről írt. És valóban, szó szerint véve is, Dankó Pistáról beszélve mintha csakis ködös-bús-költői érzések támadtak volna a szegedi emlékezőkben. A Délmagyarországban 1933. október 29-én egy olvasói levélben Herke Mihály (egykori MÁV-tisztviselő, aki 1933-ban Dankó-életrajzot írt) meg is jegyezte, hogy amíg élt, Dankó nemigen érezte a szegediek szeretetének melegét. Egyetlen támasza az író Pósa Lajos volt, aki gyűjtést rendezett, hogy a fiatalon tüdőbajos zenész életét megmentsék, s ugyancsak Pósa volt az, aki 9 évvel Dankó Pista halála után szobrára indított gyűjtést.

Megemlékezés a szegedi Dankó-szobornál. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.

A Dankó-rajongó vasúti hivatalnok véleménye egybecseng a lap 1913-ban kelt egyik írásával:

Szegeden, Dankó Pista sem lehetett elismert művész soha, Isten nyugosztalja szegényt a márvány szobrában! Itt mindvégig annak a malacbandának a nyekergős hegedűsét látták benne, aki valamikor, keserves fiatalságában a szatymazi szüreti bálakon muzsikált. Ott történt meg vele, hogy az egyik szegedi patrícius-családnak jókedvű feje egy hordó bort ajándékozott neki, azzal a kikötéssel, hogy személyesen kell hazatolnia egész a felsővárosi kis cigánytanyáig. Szegény Dankó Pista tolta a nehéz hordót, gurigálta végig a kátyús országúton és mikor otthon a nagy murira összegyűlt atyafiság előtt csapra ütötték a 'hordót, akkor derült csak ki, hogy tiszta szín kútvíz volt abban, — debizistenucsse. Muzsikálhatott aztán a párisi Grand Café-ban, írhatott nótát, csudaszépet, szárnyára vehette a hír és a dicsőség, — a szegedi urak előtt csak kopott dádé maradt ő mindvégig.

Történet az éjjeli koldusról. Szeged 1923. augusztus 14. 

Hogy mégis hogyan alakult ki akkor a legenda? Talán úgy, ahogyan Vér György újságíró egy 1923 júliusi éjszakán elleste, amikor egy pecsétes kabátú hegedűs-koldus cigány egészen egyedül a szobor mellett elhaladva levette kalapját Dankó Pista előtt. (Megindító jegyzet, érdemes elolvasni! [itt folytatódik])

Nem volt alispán, se intendáns, még csak István se volt, írta a Délmagyarország az 1928. április 13-i lapszám vezércikkében. Mégis, a hely szellemét meg kell hallani néha, „s a magunk cigányát is meg kell becsülni olykor".

Dankó Pista pedig különösen az a jelesség, aki maga a szeretetreméltóság, az ő tisztelete igazán szívből jön, magától, mert ha valaki volt a magyar művészet nagy virágos kertjében, aki mindenkinek eltalálta a maga nótáját, akkor az elsősorban Dankó Pista volt.

Dankó Pista szoboravatója. Délmagyarország 1912. október 22.

Dankó Pista szobrát  (Margó Ede alkotása) 1912. október 20-án avatták fel a szegedi Stefánián (itt folytatódik). A szobor akkor még nem a jelenlegi helyén állt, hanem egy eldugottabb helyen, egy nagy tölgyfa előtt a Tisza-parton. Az ünnepségen több ezren vettek részt. Pósa Lajos mondott beszédet, majd Móra Ferenc olvasott fel verseket és Király-Kőnig Péter vezetésével a szegedi daloskör Dankó-nótákat énekelt.

Az életéről szóló filmet 1939-ben Szegeden forgatták Jávor Pál főszereplésével; a mozikba 1940-ben került.