Sodródó Délmagyarország sodródó főszerkesztője: Berey Géza

A Délmagyarország 1938 decemberében fordulóponthoz ért: az első zsidótörvény miatt a lap fő részvényese, Pásztor József kénytelen volt eladni tulajdonrészét. A részvényeket Balogh István alsóközponti plébános (későbbi kisgazda politikus majd békepap) nevében vették meg; Glattfelder Gyula püspök azonban nem nézte jó szemmel papja politikai szereplését. Egy év után tovább kellett adnia az akkor már “keresztény közéleti” fej alatt megjelenő, de polgári radikális irányvonalát még követő újságot. A lap egyre többször került ellentétbe az erősödő fajvédő irányzatokkal, az 1940-es évek elején a korabeli szélsőjobboldali politika több szereplője is azt várta, hogy a zsidótörvények után olcsón hozzájuthat a Délmagyarországhoz.

Faust egy hasábja

Balogh István azonban 1940-ben nem politikai vevőnek, hanem Berey Gézának adta el a lapot. Politikai nézeteik hasonlóak voltak, Berey pedig egyszerűen csak üzletet látott a Délmagyarországban. Berey Géza Szatmárnémetiben született 1908-ban, majd partiumi városokban dolgozott újságíróként. 1938-ban települt át Szegedre feleségével, Csányi Piroska újságíróval, miután Szatmáron a román vasgárdisták feldúlták indulás előtt álló, Reggeli Lapok című újságjának szerkesztőségét. A letelepedés helyszíne azért lett Szeged, mert Csányi Piroska édesapját, a színházi karmester Csányi Mátyást éppen ekkor utasították ki Aradról, s vele jöttek Szegedre. Csányi Piroska nagybátyja, Csányi János, 1910-ben banki vezérigazgatójaként szerzett hitelt Pásztornak a Délmagyarország indításához. 30 évvel később özv. Csányi Jánosné szerezte meg a lapvásárláshoz szükséges hitelt Bereyéknek.

Berey Géza első cikkei a Délmagyarországban 1933-ban, a határon túlról jelentek meg; ezek egyike egy Iuliu Maniu román politikussal, az 1919-es erdélyi elszakadás vezetőjével készített cikk volt (mely azt sugallta, hogy Maniu megbánta volna Erdély egyesülését Romániával, ami akkor hihetőnek tűnt, azonban nem volt valós).

Berey Géza katolikus családban született, a nagykárolyi piarista gimnázium diákja volt, de jól ismerte a Partium zsidó polgári életét is. Polgári nézeteket vallott, az akkori politikai palettán polgári liberálisnak számított. Olvasott, a magyar kulturális értékek iránt elhivatott ember volt (1941-ben tett ezer kötetes adományát a Somogyi-könyvtár ma is őrzi). A Délmagyarország főszerkesztőjeként szóba álltak vele a Horthy-korszak mérsékelt jobboldali vezetői, a szélsőjobb viszont többször feljelentette az ügyészségen. Berey közölte a publikálási jogtól eltiltott zsidó újságírók cikkeit, az 1942-ben munkaszolgálatra hurcolt (és a Donnál meghalt) Vér Györgynek utolsó lehetőségig biztosította a megélhetést. Dettre János ellenzéki publicistának még saját szignóját is adta vezércikkeihez, mivel az ügyvédet nem vették fel a Sajtókamarába (mondván, hogy egy másik kamarának már tagja volt).

Berey Géza visszaemlékezése szerint az 1940-es évek elején a szegedi német konzul, Erich Kampf közvetítő révén felajánlotta, hogy a lap adjon naponta egyhasábnyi helyet a nemzeti szocializmus megismertetésére, cserébe pedig mentesítik az “anyagi gondoktól”. Berey visszautasította az ajánlatot. Irányítása alatt a Délmagyarország korábbi polgári radikális vonala az ügyészi cenzúra miatt óvatosabb lett, nagyobb súlyt kapott benne a keresztény világnézet, mégis igyekezett tartani a lap ellenzéki vonalát. A háború alatt a szűkülő lehetőségek egyre sodorták az újságot, de Berey nem adta fel.

Nincs Délmagyarország polgári szabadság nélkül

1944. március 19-én Szegedet megszállták a németek. Berey Géza visszaemlékezése szerint a német bevonulás másnapján a szélsőjobboldali Magyar Megújulás Pártja (az Imrédy-párt) szegedi szervezője, Ladomérszky Béla görögkatolikus parókus jelent meg nála. Azt ajánlotta, hogy a lapot nem fogják betiltani, ha Berey 24 órán belül átadja neki a részvénytöbbséget. Ez esetben a főszerkesztő és felesége menlevéllel (!) távozhatott volna “haza Erdélybe, Isten hírével”. Berey Géza ezt is visszautasította.

A Délmagyarország Részvénytársaság 1944. március 23-án tartotta utolsó ülését. Tudták, hogy a lap helyzete nem tartható sokáig. Az ülésre Balogh páter, aki addig a társaság elnöke volt, levélben küldte el lemondását. Ebben a reménytelen helyzetben a jelenlévők Berey Géza javaslatára a következőt foglalták jegyzőkönyvbe:

“[Berey Géza] javasolja, hogy a jelen közgyűlés jegyzőkönyvében örökítsék meg a[z] Rt. egész vagyonállagát s azt az elvet, hogy a[z] Rt. kiadásában megjelenő Délmagyarország c. napilap politikai iránya változatlan marad, még akkor is, ha a kormányzat jobbratolódást írna elő számára. A lapot inkább megszüntetik, mintsem hűtlenné váljanak a demokratikus eszményekhez, s ahhoz az elvhez, hogy a Délmagyarország c. napilap és munkatársai mindenkor a polgári szabadságjogok és az ország függetlenségéért küzdöttek.

A közgyűlés az elnök bejelentését és javaslatát egyhangú lelkesedéssel elfogadja, és ilyen értelemben határoz.”

(Az ülés jegyzőkönyvét Péter László publikálta a Berey Gézától kapott eredeti dokumentum alapján.)

A Délmagyarország történetének tiszta pillanata volt ez. A polgári radikális, szocdem érdekeket is képviselő Délmagyarországot keresztény közéleti lapként vezető Berey Géza rögzítette, hogy tovább már nem lehet jobbra tolódni, mert arrafelé nincs polgári szabadság. Egy Rt. közgyűlésén egy olyan csapat adta írásba, hogy a Délmagyarország nem létezik Magyarország szabadsága nélkül, amelynek tagjai közül egy hónap múlva már többen is gyűjtőtáborokban voltak, úgy a katolikus Berey Géza, mint az izraelita Róna István kiadóvezető.

A Délmagyarország legdrágább cikke

1944. április 11-én, négy nappal a Délmagyarország betiltása (április 16.) előtt Berey Gézát elhurcolta a Gestapo. Április 15-én a bácstopolyai gyűjtőtáborba vitték, Dettre Jánossal és más, “állambiztonsági okokból megbízhatatlan” személyekkel együtt. Topolyán Dettre öngyilkos lett. Bereyt több állomás után a dachaui lágerbe szállították. Innentől több mint egy évig nem jött hír róla; az 1944 őszén újrainduló Délmagyarország felhívásban várta azok jelentkezését, akik tudják, hol lehet a főszerkesztő.

1945 júniusában érkezett a vöröskereszt híre, hogy túlélte. Rövidesen a Délmagyarország arról számolt be, hogy Berey visszatért Szegedre. Muhi Sándor, Szatmárnémetiben élő grafikus, helytörténész, Berey Géza unokaöccse meséli, hogy Berey édesanyja Szatmáron élete végéig őrizte a Délmagyarországból kivágott kis cikket, ami tovább is hagyományozódott a családban.

Berey történetét 1945. július 1-jén felesége, Csányi Piroska írta meg a Délmagyarországban, de cikke lendületes igazságkeresése közben nem derült ki az a Berey családtól származó adat, hogy a deportálás ideje alatt Szegeden Csányi Piroska elhagyta Berey Gézát.

Révai tízezer pengője

A fenti jegyzőkönyvnek 1944 őszén, a Szegedre megérkező kommunisták miatt lett szerepe. A városban a szovjet kézre kerülés után, október 18-án Szegedi Népakarat címmel indítottak kommunista lapot, de azt 9 szám után a szovjet városparancsnokság betiltotta. Ennek két oka volt: Péter László irodalomtörténész szerint a lap túlzó hangvétele veszélyeztette a magyar hadsereg remélt átállását, valamint az, hogy a Szegeden szerveződő kommunista párt nem várta be a Moszkvából megérkezőket, Gerő Ernőt, Farkas Mihályt, Nagy Imrét és a fő ideológust, Révai Józsefet. Szovjet iránymutatás szerint egységfrontos stratégiával kellett szervezkedniük, és ehhez egy széles körben olvasott újságra volt gyorsan szükségük. Ezt a szerepet töltötte be az újrainduló Délmagyarország.

1944 novemberében a parasztpárti Erdei Ferencet, majd a Délmagyarország korábbi társtulajdonosát, Csányi Piroskát, valamint az Rt. elnökségéről már lemondott (de erről hallgató) Balogh Istvánt is bevonták a lap újraindításába. Csányi és Balogh a kisgazdapártot képviselték. Révai József 10 000 pengőt fizetett a lap kiadási jogáért Csányinak, s a szerződésben kikötötték, hogy a deportálásból esetleg visszatérő Berey Gézának a Délmagyarországnál vezetői pozíciót fognak biztosítani. Mire Berey visszatért Dachauból, egykori újságja már (ál)egységfrontos kiadványként, megerősödött kommunista befolyás alatt jelent meg.

A sodródó ember

Berey Géza mégis vállalta a pozíciót, a Délmagyarország főmunkatársa lett, sőt belépett a kommunista pártba. Utólag ezt azzal indokolta a kisgazda Kis Újságban, hogy így szerette volna visszaszerezni a lapot. Révaiék szerint viszont karriert akart a kommunistáknál. Az őt ismerő Muhi Sándor szerint Berey polgári gondolkodásában mindig is hangsúlyos volt a szociális érzékenység, ez az erdélyi magyarság ügyét képviselő újságírók sajátsága volt. Muhi úgy gondolja, Berey Géza olyan szervezetet kereshetett, amely nyíltan fasisztaellenes volt, és elítélte azok rémtetteit. – Berey Géza nem volt karrierista, sokkal inkább olyan sodródó ember, aki előbb-utóbb megtalálta a helyes, hosszú távon is érvényes utat. Azokban az években sokan sodródtak – mondta lapunknak a szatmári helytörténész.

A visszatérő Berey a Délmagyarországnál találta két régi partiumi ismerősét, akik a kommunistákkal érkeztek Szegedre: Szirmai István főszerkesztőt, akivel Nagykárolyban iskolatársak voltak és Gárdos Sándor felelős szerkesztőt, akinek keze alatt felesége dolgozott Aradon. Az ő hatásukra Berey nemcsak vállalta a pártot, de hamarosan delegálták a szegedi törvényhatóság kisgyűlésébe, a SZAK sportegyesület elnöke, majd a Csanád és Csongrád megyei választási bizottság 1945-ös elnöke lett. (Péter László ásta elő, hogy Berey Géza vetette fel először a Szegedi Szabadtéri Játékok háború utáni gyors újraindítását.)

1946 szeptemberében, két hónappal visszaérkezése után Berey Géza talán legkétségesebb döntésével elvállalta, hogy a szegedi népbírósági tárgyalásokon a népügyész szerepét játssza. A kommunista pártnak kapóra jött dachaui elhurcolása. Négy hónapig vett részt a népbírósági perekben, s ennek szerepe lehetett abban, hogy rövidesen nagyon kurtán otthagyta összes funkcióját és a kommunista pártot.

Mi gyűlik a munkásság szívében?

1946. március 2-án Berey Géza neve kikerült a Délmagyarország impresszumából. A következő 5 hónapban még kisbetűs hírben sem igen szerepelt a lapban. Ezalatt Balogh István révén kisgazdapárti sajtómunkát kapott Budapesten, de B-listázták, és visszatért Szegedre.

Csányi Piroskának, aki szintén a kisgazdapárt tagja volt, még akkor felmondtak a Délmagyarországnál, amikor az egységfrontos lapot a kommunisták vették át. Az újságírónő a kisgazda Szegedi Kis Újsághoz került, s ide követte őt Berey Géza is, aki 1946 júliusától a lap felelős szerkesztője lett. Júliusban a kommunisták visszavonták Bereyt a városi törvényhatóságból és helyette Komócsin Zoltánt delegálták.

A párt radarjáról azonban nem volt ilyen egyszerű eltűnni, főleg, hogy Berey a kisgazda újságból folyamatosan bírálta a szegedi kommunistákat. Péter László (akinek alkalma volt Berey Gézát emlékeiről kérdezni) írta, hogy Révai József már 1945-ben kisgazdapárti felesége miatt támadta őt: „Taktikázunk? A férj az MKP-ban, a feleség a kisgazdapártban?!”. Ez pedig a kiugrás után csak erősödött. A lejárató kampányból, ami ezután következett, kis határozó készülhetne a bosszúálló hatalmi szervezetek módszereiről.

1946. augusztus 2-án a kommunista Délmagyarországban a szegedi politikai rendőrség vezetője azzal vádolta meg Bereyt, hogy népügyész korában „terrorisztikus módon” próbálta rábírni őt a jobboldali személyiség, Shvoy Kálmán altábornagy internálására. Ez aligha volt igaz; a Móra Ferenc Múzeumban ma is őrzik azt a kézzel írott nyilatkozatot, amelyben Shvoy Kálmánt éppen Berey Géza igazolta.

Augusztus 7-én Gárdos Sándor egyenesen arról írt, hogy Berey a kommunista párt “legagresszívebb harcosa” volt, s alig lehetett visszafogni, amikor “Dachauból hozott dühével” a “kisgazdapárt reakciósai” ellen acsarkodott. A személyes polémia része lett, hogy Berey 1938-ban Nagyváradon nehezen elérhető gyógyszert szerzett Gárdosnak, amit a Kis Újságban szóvá is tett. A lekötelezett Gárdos ezért csak e szépen csomagolt fenyegetést célozta Bereyre: “Én közvetlen közelről látom azt az egyre elkeseredettebb hangulatot, amely különösen ellened gyűlt össze a szegedi munkásság szívében”.

Azért deportálták, mert nem szerették

Rövid szünet után 1946. október 8-án a Délmagyarország a kisgazdapárt jobbszárnya elleni támadás keretében Berey Gézát is célba vette: “mi már keményebb kalandorokat is kiűztünk a közéletből, mint Berey Géza”. Gárdosék kétségbe vonták Berey kiállását a fasizmus ellen, és a Német Birodalmi Sasrend csillagával 1944-ben kitüntetett Tukats Sándor főispán népbírósági szavait idézték a fejére, miszerint “Berey úr, magát nem azért internálták, mert baloldali volt, hanem mert agresszív viselkedése miatt sok ellenséget szerzett magának”. (Az ellenséggyárakból befolyásolt társadalmak végstádiuma ez a mondat.)

Szirmai és Gárdos novemberre találták meg a lejárató sztorit. Az 1946. november 15-i lapszám elővett egy 1932-es nagyváradi ügyet, melyben Berey Gézát a román hatóságnál zsarolással vádolta meg egy érmihályfalvi kereskedő, akinek selyemcsempész ügyét Berey a Brassói Lapokban megírta. “A szegedi demokratikus sajtó munkásai és olvasói a Kisgazdapárt becsületes parasztjaival együtt tiltakoznak az ellen, hogy ilyen Berey-féle zsaroló továbbra is kompromittálja a szegedi demokrácia jóhírnevét” – írta a Délmagyarország a lejárató cikkekre jellemző kenetteljes vitriollal.

Ekkor már kezdtek körvonalazódni a karaktergyilkosság ismételgethető szavai, miszerint Berey karrierista, rossz jellemű zsaroló, agresszív kalandor, aki “a demokráciában” ott akarta folytatni, ahol “dachaui kirándulása” (!) előtt abbahagyta. A régi lapokból előtúrtak egy Horthyt dicsérő Berey-idézetet is a fentiek mellé. “Itt az ideje, hogy a Kisgazdapárt és Szeged közülete megszabaduljon ettől a zsaroló Horthy-imádó közírótól!” – dörögte a választásokon 57%-ot szerzett kisgazdapártra a 17%-os kommunisták lapja.

A román ügyészség iratai

Már másnap folytatták. Bereyt az új cikk “hatalmaskodó, terrorisztikus kiskirálynak” festette, aki a kommunista pártba az egyéni érvényesülés miatt lépett be. Amikor pedig ott nem tudott előrébb jutni, a cikk szerint, 1946. március 9-én az alábbi levelet küldte Révai Józsefnek: „Tisztelt Révai Elvtárs! Vessünk véget a „Berey-problémának”. Beszéljünk magyarul. Vagy van szüksége a pártnak rám, vagy nincs. Ha van, akkor magyar kommunista meggyőződésem és felkészültségem alapján a központi pártvezetőségben és az országos politikában van a helyem. Ha nincs szükség rám, kérem ezt velem postafordultával közölni. Szabadság! Berey Géza sk.”

Nem tudjuk, tényleg írt-e levelet Révainak, bár különösen életszerűtlen lenne, hogy egy karrierista ilyen provokáló levelet küldjön annak a vezetőnek, akitől az előrejutást várja.

Mivel Facebook még nem létezett, a harmadik napon is a Délmagyarországban építették a sztorit. A lap a román hatóságoktól megszerezte a “zsarolási ügy” iratait és ezekből készített narratívát. A cikk hivatalos jegyzőkönyvnek nevezte az erdélyi magyar újságírókkal hírhedten ellenséges román ügyészség iratait, és részletesen előadta a történetet a leleplezett selyemkereskedő nézőpontjából, hozzátéve, hogy ezután Berey elmenekült a felelősségre vonás elől. A menekülés már csak azért sem lehetett igaz, mert Berey, 1932-ben, a Brassói lapokban közölt, “Éhenhalnak a magyar nyugdíjasok Erdélyben” című cikke miatt 1936-ban egyhavi fogházat töltött le Szatmárnémetiben, s a román hatóságok kiszúrták volna, ha szökésben lett volna.

Muhi Sándor helytörténész így nyilatkozott erről: – A zsarolási ügyet döbbenten olvastam a régi lapban. Ezt egyszerűen nem hiszem el, én Berey Gézát minden körülmények között korrekt, becsületes embernek ismertem. Egyetlen gyengesége, hogy azokban a nehéz, kusza időkben nem hozott mindig tökéletes döntéseket, de ha hibát követett el, hamar rájött a tévedésére, és azt be is ismerte.

Berey Géza 1946. november 16-án röviden reagált a Szegedi Kis Újságban. Ezt a vádat, írta, már 1940-1942-ben is felhozták ellene (akkor a szélsőjobboldal), és ő abban az időben vizsgálatot kért maga ellen a sajtókamaránál. A vizsgálat eredményét a fegyelmi bizottság erdélyi magyar újságírói is aláírták (mivel Észak-Erdély ekkor Magyarország része volt). Eszerint 1932-ben Berey Géza, aki a Brassói Lapok (az akkori leginkább hajthatatlan erdélyi magyar napilap) nagyváradi tudósítója volt, s mint ilyen, szálka volt a román rendőrség szemében, a vád alól 24 óra alatt tisztázta magát, és az ügynek nem lett folytatása.

Innentől, amíg csak élt, utánanyúltak

A következő Délmagyarország-lapszámban a szegedi nyomdászok szakszervezete viszont valóságosan zsarolta meg a kisgazdapártot: a Szegedi Kis Újság megjelenése „nincs biztosítva”, így a szakszervezet, amíg Berey Géza a felelős szerkesztő. A kommunista befolyás alatt álló szervezet is beállt a leleplezők közé; szerintük Berey kiadóigazgató korában durván és kíméletlenül bánt a nyomdászokkal. Talán ez volt a legnagyobb hazugságuk, ismerve, hogy Berey milyen szeretettel emlékezett Ablaka Györgyről és nyomdájáról, amely a Délmagyarország 1940. decemberi, 9 napos betiltásakor kisegítette a lapot; sőt, Berey még a nyomdászok Vörös Segély dughelyéről is tudott. Szirmaiék ezután már Berey eltávolítása mellett azt is követelték, hogy az újságíró-szövetség zárja ki tagságából a kisgazda újság szerkesztőjét. November 24-én a Délmagyarország egy újabb aljas cikkben azt állította, hogy Berey Géza a zsarolási ügy miatt szerepelt Magyarországon politikai menekültként. Ez sem volt igaz, mivel Bereyt a vasgárdisták 1938-as támadása vette rá a költözésre.

1946. december 9-én a kommunista párt elérte célját: a kisgazdapárt eltávolította Berey Gézát a Szegedi Kis Újságtól.

Berey neve 1947. februárjában a kommunistákkal szemben álló Magyar Szabadság Párt új lapja, a Holnap szerkesztői között tűnt fel (a koalíciós időszakban csak pártok birtokolhattak újságot). Ide is utánanyúltak. Ehhez már nem kellett sok innováció: megint tényként vették elő a zsarolási ügyet és felmondták a Berey-ügy minden hívószavát. Az Igaz Szó nevű kommunista hetilapba 1947. február 15-én Gárdos Miklós újságíró “Sulyok [Dezső] lapjának belpolitikai rovatvezetője zsaroló újságíró!” címmel írt cikket. Itt már Berey népbíróság elé állítását is követelték. Erre a cikkre azután a Délmagyarország úgy hivatkozott, mintha egy független fővárosi lap nagy leleplező cikket írt volna Bereyről. A történet szomorú pontja, hogy Gárdos Miklós (nem rokona a szegedi Gárdos Sándornak) szintén egykori deportált volt, akárcsak Berey Géza.

Berey még tett egy kísérletet, hogy a koalíciós időkben szerepet vállaljon Szegeden. 1947 nyarán Balogh István új centrista pártja által újraindított Szegedi Naplóba írt cikkeiben folytatta a kommunisták bírálatát. Még néhány hétig a Balogh István befolyása alatt álló papírelosztó igazgatója volt, majd az 1947-es (kékcédulás) választások után nem sokkal munka nélkül maradt. Budapestre költözött és újra megnősült. Újságírói állást ezután már nem kaphatott. A családi emlékezet szerint a Rajk-per időszakában a belügytől ezredesi rangot ajánlottak neki, és arra ösztönözték, hogy álljon bosszút Dachauért; de Berey ezt visszautasította. Több évig portásként dolgozott, majd nyugalomba vonulása előtt néhány évvel a Figyelő című közgazdasági lap tördelő-szerkesztője lett. 1979-ben a Gondolat kiadónál megjelentette Hitler-Allee című visszaemlékezését a deportálásról. 1982-ben hunyt el.

- Kedves, közvetlen, barátságos, értelmes, segítőkész, jó humorú ember volt, aki elviselte a saját nagyságát és kicsinységét is – emlékezik róla unokaöccse, Muhi Sándor. – Volt ólomszedő, segédmunkás, éjszakai portás, élt jómódban és az éhenhalás küszöbén, volt főnök és beosztott, könyveket írt, románról, magyarra fordított színdarabot. Jó szándékú, pozitív ember volt, szerettem, szeretem Berey Gézát.