Zokni 20 forintért, kisgyerek háromezerért: KGST-piac a Cserepes soron – Fotók annó 1990

Mire a Cserepes sori piac 1989-ben megnyílt, a KGST-piac név már annyira erős fogalom volt, hogy a bolhapiacokon egy időre rajta is maradt. A zsibvásár azért kapta ezt az ironikus elnevezést, mert az 1980-as évek végétől az árusok közt nagy számban jelentek meg a KGST-ből (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), röviden az akkori szocialista országokból jött turisták.

Szegedre leginkább Lengyelországból, Jugoszláviából, Romániából és a szovjet utódállamokból érkeztek. A lengyelek 1989 környékén annyian voltak, hogy egyes városokban a lengyelpiac név már-már kiszorította a KGST-t.

A KGST-piac mindenekelőtt olcsó volt. Erre sokan szorultak rá, mivel az összeomló pártállam hiánygazdálkodást hagyott hátra, elszabadult a munkanélküliség, a nyugdíjak értéke pedig leromlott. Szegedre úgy szivárgott be a KGST termékturizmus, hogy a városi tanács nem készült fel rá. Mire feleszméltek, a Szent István téri víztorony tövében már seftelő lengyelek aludtak, tisztálkodtak (és egyebek), az árupiacot hatkilós szovjet fúrógépek, 20 forintos román frottírzoknik, illegális hústermékek, csempészcigaretták, lengyel vodkák, Dacia alkatrészek, és ezerféle vacak lepte el.

Szeged kevésbé módos népe szerette ezt a zsibvásárt, de a környékben lakók nagyon utálták.

Itt a piros, hol a tárcám?

A Szent István téri panaszözön nyomán a városi tanács 1989-re a Cserepes sori régi Kinizsi-pálya területére helyezte át a használtáru-piacot (emellett nagybani zöldségpiacot és használtautó piacot is terveztek oda). Az 1988 óta létező társasági törvény alapján több más szereplővel együtt a tanács létrehozta a Cserepes Sori Piac Kft-t, amely az új helyszínen üzemeltetni kezdte a piacot. Az árusoknak helypénzt kellett fizetniük, akár asztalról, akár a földről vagy autóból árultak.

A Délmagyarország cikke 1989 áprilisában még egy tanácsi osztályvezetővel együtt bizonygatta, hogy a működés biztosított, aszfaltoznak, piaci asztalokat tesznek le, stb. A későbbi problémák közül egyedül a szemét eltakarítását látták előre, erre pedig az tűnt a jó megoldásnak, hogy az emberek inkább ne szemeteljenek.

A szocializmus lefojtott palackjából azonban egészen másképp tört ki a seftelő kapitalizmus, mint azt a tanácsnál gondolták. A nagy mennyiségű szeméttel igazuk lett: bár a piac területét takarították, a sok KGST-turista miatt a környék egy éven belül bűzös és állandóan szemetes volt. A piac közegészségügyi engedély nélkül kezdett működni, s a WC használati díját olyan viccesen magasra szabták, hogy inkább a susnyást használták a népek. A piac körül KGST-beli árusok táboroztak, a parkolókbn, útszélen, temetőben lengyelek, szerbek aludtak. A lopások elszabadultak, a takarítók kiürített és eldobált pénztárcákat szedtek össze az árokból, a bűnesetek száma megnőtt.

Pikáns vonása volt még a helyzetnek, hogy az akkori vámszabályokat tekintve a szegedi tanács lényegében egy feketepiacot legalizált: mindenki a saját szakállára árult, a vámellenőrzés nem bírta a csempészet hozamát. A szokásos KGST csempészcuccok és ellenőrizetlen élelmiszerek mellett hamar feltűntek a hamis áruk és a hamis pénz is, mindennapos volt a valutázás, az “itt a piros” játék, és a szegedi legendárium szerint akár Kalasnyikovot is lehetett vásárolni.

Legalábbis beszédes volt a helyzettel küzdő üzemeltető álláshirdetése 1990. márciusából: “A Cserepes Sori Piac Kft. területére keresünk küzdősportban jártas piacrendészeket kiemelt bérezéssel.” Ennyiből is sejthető, hogy 1990 nyarára a piacot szemetével, bűzével, s a hirtelen megnövekedett bűnözéssel együtt pokolba kívánták a környék lakói.

A Nagyáruházba be sem tette a lábát fél éve

A kispénzű emberek viszont oda jártak vásárolni. “- Olcsók a piacon a törlők, az asztalkendők. Ideadják 20-25 forintért. Rég kijárok nézelődni, telik az időmből. Csak akkor kell vigyázni, amikor fizetek” – így nyilatkozott egy nyugdíjas a Délmagyarország riporterének. Egy “termetes asszonyka” pedig azt bizonygatta, már nem is ismerné ki magát a nagyáruházban, legalább fél éve be sem tette oda a lábát. A Cserepes soron vesz mindent. Maguknak is, a gyerekeknek is. Alig tartanak ott használt holmit, persze jól meg kell nézni, nem nyúlik-e el, ereszti-e a színét. S úgy megtanult már alkudozni, hogy megirigyelhetné érte a legfineszesebb piacos kofa is.

A szegedi kereskedők többször megerősítették a lapban, hogy nem tudnak versenyezni a Cserepes sor (csempészett) termékeinek árával. A KISOSZ, vagyis a kiskereskedők szövetségének megyei titkára pedig még illegálisnak is nevezte a piac működését. A hiánygazdálkodás közepette azonban az emberek sok olyan terméket találtak meg a piacon, amit amúgy nem lehetett kapni.

Tűrhetetlen ez a sok külföldi!

A szegediek hangulata lassan mégis a piac körülményei ellen fordult, és ennek a KGST-turizmus volt az oka. Az újság szerint annyi KGST-turista volt már a városban, hogy hétvégenként szabályosan kirabolták a boltokat. Péntek délután autó autó hátán volt a belvárosban: jugoszlávok, románok, szovjetek. A szegedieknek elegük lett: “- Ez már tűrhetetlen!” – nyilatkozta a nép hangján egy háziasszony. “- Egy zacskó tejet, egy flakon olajat alig kap az ember. Szombat délelőtt lassan életveszélyes lesz bejönni a belvárosba. Mindent elárasztanak a külföldiek. Múltkor a kosaramból vették ki a margarint.”

Ráadásul 1990. április végefelé Jugoszlávia kötelezővé tette, hogy a külföldi beutazók 200 dollárt váltsanak át dínárra (a valuta fejadag 50 dollár volt itthon). Ettől még azok az árusok is Szegeden maradtak, akik amúgy a szabadkai piacra mentek volna.

A rendőrség 1990 áprilisában külön tájékoztatót rendezett a Cserepes sori piac negyedéves bűnlajstromáról (a Délmagyarország “Ellep minket a fertő?” címmel összegezte). A hatóság 3 hónap alatt devizabűntett és csempészés miatt 124 személyt állított elő, közülük 54 lengyel, 14 jugoszláv, 35 magyar volt, továbbá bolgárok, szovjetek, szíriaiak és törökök. Lefoglaltak több mint 3 millió forint értékű nyugatnémet márkát, amerikai dollárt, egy BMW autót, 178 petárdát. Két esetben találtak hamis valutát. Négy szerencsejáték-mestert állítottak elő.

Tizenöten guggoltak a temetőben

A szegedi szállodák alig félházzal működtek megtelt viszont a Cserepes sor környéke. A korabeli riport szerint az E75-ös út mellett, Röszke felé ötvenes csoportokban húzódtak meg a parkolóban, napokon át ott főztek, aludtak. A Sancer tó partján litvánok kempingeztek, szovjetek táboroztak a szeméttelep szélénél. Az Alsó-nyomás soron parkoló külföldi rendszámú autókat csak a méteres gaz választotta el a temetőtől.

Ez utóbbi helyről egészen színes sztorikat írt az újság. Idézetek egy helyszíni riportból: “Az Alsó-nyomás sori parkoló felé haladva, óvatosan lépkedünk, itt nagy az „aknaveszély„, és már nemcsak a virágok szagát érezzük. – Előfordult, hogy akkor jöttem éppen, amikor vagy tizenöt nő guggolt itt – nyilatkozta a temetőgondnok. – Alig győzték fölrángatni a fehérneműiket, amikor elzavartam őket. Máskor pedig egy idős éves néni rászólt a külföldiekre, mire azok körbefogták, elvették a táskáját, és fejbe verték. Csak a sírgondozó asszonyok közbelépésének köszönhető, hogy nem történt komolyabb baja. De a mi dolgozóink sincsenek biztonságban: az egyik asszonyt kishíján megerőszakolták.”

12 éves lányát a parkolási díjért

1990 nyarán a Délmagyarország egész oldalakat szentelt a Cserepes sori témának. Érdemes szó szerint idézni egy másik Alsó-nyomás sori történetet: “— Hol laknak? — Az Alsó nyomás soron. — Akkor már értem. — Dehogy érti, fogalma nincs, mi lett itt! Éjjelente az utcában isznak a jugoszlávok. Hangoskodnak, részegen verekednek. Nincs nyugtunk. Képzelje el az idős, egyedülállókat házaspárokat! Sokan laknak errefelé. Nappal újabban felénk menekülnek a bűnözők a rendőrök elől. — Úgy érti, be a házakba? — Pontosan. Beugranak a kerítésen, szaladnak a kertek alján végig. A múlt szombaton hozzánk is — újból elsírja magát — bejött egy. Főztem, amikor hallom, ugat a kutya. Kinézek az udvarba, hát, ott áll előttem egy férfi. Egyik kezében kés vagy mi, nem tudom pontosan, azt láttam, hogy fénylett, csillogott. Csöndre intett, és szaladt tovább. De már az üldözői, a rendőrök, kintről kiabáltak: nyissák ki a kaput! Fogják meg a kutyát, nehogy megharapjon! Mozdulni sem bírtam a félelemtől. “

És ezt is lehetett fokozni, a Délmagyarország utolsó riportjában a piaci takarítók így nyilatkoztak: “ – Micsoda piac ez! Egyéves gyereket árultak a múltkor dobozból háromezer forintért, egy nő meg felajánlotta a 12 éves kislányát a parkolási díj fejében”.

1990. augusztus elején végül a tanács “javaslatára” egy hétre bezárt a Cserepes sori piac, hogy “a további működés feltételeit” kidolgozzák. A tanácsi illetékes az újságban tudományosan megfogalmazta, mi is a baj: “A kelet-európai gazdasági helyzet szülte ellentmondással a tanács nem tud mit kezdeni.“ A közegészségügyi hatóság viszont tudott: megkezdték a rovar- és rágcsálóirtást a piac területén.

Mi, nyugdíjasok és egyszerű dolgozók

Egy hét elteltével a városháza előtt a piac ellen zúgolódó alsóvárosiak gyülekeztek, hogy “vagy ünnepeljenek, vagy tiltakozzanak”, s már útlezáró tüntetést szerveztek, amikor kiderült: a Cserepes sori piac nem nyit ki újra, és sorsáról csak majd az 1990 őszén megválasztott önkormányzat fog dönteni.

Az első szabadon választott önkormányzat előbb ideiglenes bizottsággal próbálkozott, de az éles viták után nem tudott dönteni. Ezúttal az ellenérdekelteken, vagyis a Cserepes sori kereskedőkön és dolgozókon volt a sor, hogy tüntetést szervezzenek. A Délmagyarországban valakik “a Cserepes sori piac vásárlói” aláírással közöltek felhívást egy 1990. november 8-ra, a városháza elé kiírt tüntetésre. A felhívás így kezdődött: “Tisztelt sorstársak, egyre szegényebbek vagyunk! Mi, nyugdíjasok és egyszerű dolgozók, a létminimum alatt élünk, ruházkodni alig tudunk.”

A tüntetésen 2-300 kereskedő, dolgozó és szimpatizáns jelent meg. Transzparenseiken ez állt: “Kísértet zárja be a bazárt, a bolsevista bürokraták kísértete”, “Aki a bazárt ellenzi, szegény ember nem lehet!”, “Nem a bazárt, a KISOSZT kell bezárni!”

Míg a Cserepes sori kereskedők a szegények nevében tüntettek, odabent dr. Lippai Pál polgármester és a képviselő-testület kompromisszumos megoldást fogadott el: a Cserepes sori piacot nem zárták be, de területén csakis a használtcikk-kereskedést engedélyezték, betiltották a parkolást a Szabadkai út és Cserepes sor szögében, valamint ingyenes WC-t rendeltek el. A döntés kulcsmondata pedig az volt: a KGST-jellegnek egyszer s mindenkorra meg kell szűnnie.

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!