A becserkészett helikopter, a bokán rúgott művezető és Somogyi Magdika más történetei

A mai olvasók talán megbocsátják, Annó sorozatunknak ezek a fotói a régi Délmagyarország életéről is szólnak. Történetünk főhőséről, Somogyi Károlyné (1926-2011) fotóriporterről, Magdikáról lehetetlen enélkül beszélni. Gyenes Kálmán fotóriporterünk hagyatékában külön kis mappában vártak ezek a fotók, jelezve, hogy számára is különlegesek. A képek 1978. február 13-án készületek a Stefánián lévő régi sajtóház klubjában Somogyi Károlyné “Így látom őket” című kiállításának megnyitóján. Magdika ekkor már csaknem húsz éve dolgozott a lapnál és pályafutásából még hátra volt húsz év.

A történet, ahogyan Somogyi Magdika 1959-ben a Délmagyarországhoz került, egészen különbözött a többi újságíró történetétól. Tizenöt évvel azelőtt, 1946. január 13-án szökött át Horgosnál a magyar-jugoszláv határon. Újvidéken született 1926. november 18-án. Az ottani kereskedelmi iskolában találkozott leendő férjével, aki a háború miatt visszakerült Szegedre. Elkezdte a tanítóképzőt Újvidéken, de 20 évesen hamarosan a fiú után szökött. Megházasodtak, 1954-ig 5 gyermekük született. Kezdetben igen rossz körülmények között éltek Szegeden: Magdika három évig takarított a vámhivatalban, hajnali 3 és 4 óra között, hogy hazaérjen, mire férje dolgozni indult az állomásra, ahol krampácsolói munkát kapott (B listás volt).

Zongorázni tudó házvezetőnő

Somogyi Károlyné fotóriporteri pályája azzal kezdődött, hogy évekig nem kapott útlevelet, hogy hazalátogasson Újvidékre. Már 30 éves elmúlt, mikor végre kisírta az okmányt, s az jutott eszébe, hogy ajándékot kellene vinni. Szegénység volt, mégis bement a kiskörúti Ofotérthez és kérte, valami nagyon olcsó fényképezőgépet mutassanak neki. Kétszáz forintba került. Aztán arra gondolt, használhatná is, mert a gyerekeket még nem is látta a család. Tettek neki bele filmet, megmutatták mit kell megnyomni. Másnap hiába ment a képekért, továbbküldték a laborba, ahol jókora méretben ott virított az 5 gyerek képe. Annyira jól sikerült, hogy profi fotósnak nézték: kellett a kirakatba a kép, és kinagyították. Megint ment filmért, megint beletették. Végül Lajos Sándor orvos, aki a szegedi fotóklubot is vezette, meghívta Magdikát a klubba. Szokás volt, hogy a hónap legsikerültebb fotóját elküldték a Délmagyarországhoz, ahol hamar felfigyeltek rá, hogy egy bizonyos Somogyi Károlyné fotói gyakran jutnak a laphoz.

A lap éppen fotóriporter-újságírót keresett, behívták. Lőkös Zoltán főszerkesztő és Sz. Simon István későbbi főszerkesztő fogadta. Magdika váltig állította, hogy dehát ő nem tud fotózni, biztatták. 1961-ben elvégezte az újságíró iskolát is és ő lett az első a Délmagyarország történetében, aki fotóriporter és újságíró volt egyben. Diákkorában írt utoljára újságba, az újvidéki Reggeli Újságnak: jellemző, hogy egy álláshirdetésre jelentkezett, melyben zongorázni tudó házvezetőnőt kerestek (tudott zongorázni), hogy riportot írjon erről az élethelyzetről. Az emberek érdekelték. Szenvedélyesen kutatta a rést a hétköznapi sablonokon, hogy őszinte pillanatban fényképezzen embereket. Ha az kellett, emelvényekre mászott a munkások után, ha az, 50 fokos hőségben fotózott a vasöntödében. Megállíthatatlan volt, akkor is, ha veszélyes helyre ment.

Újvidék legrosszabb gyereke voltam

Az 1968-as algyői olajkitörésen ő fotózta le a kitörés elfojtásának legdrámaibb pillanatait. Ehhez életveszélyben dolgozó olajmunkások közé kellett jutnia úgy, hogy robbanásveszély miatt a teljes Algyői utat lezárták. “Egy szikra is elég lett volna, így senkit nem engedtek a közelbe. Egy katonatiszt felügyelt a védelemre, hozzá mentem oda, tudtam, hogy nem lesz sima. Mondtam neki, ez a dolgom, értse meg, nekem oda kell mennem. Némi kiabálás után eljött velem. Hiába mentünk közel, teleobjektível nem lehetett megoldani, mert a kitörésgátló nem látszott a földhányástól. Odamentem 2 méterre a kúthoz. Két méterről, a földhányásról fotóztam a feltörő oszlopot. Egy szuperszonikus repülőgépnek nem volt olyan hangja. Algyő felett akkor már koromfekete volt az ég. Nem mondom, hogy nem féltem. Remegett a föld. De nem bírtam ki, hogy ne menjek oda. Újvidék legrosszabb gyereke voltam – mindig nagyon rossz és mindig nagyon kíváncsi.”

Teljesen egyértelmű volt neki, hogy ahol dolgoznak, ott kell fotóznia. Amikor tehette, messze kerülte a protokollfotózást. Ellenben a munkások közé akkor is bement, ha nem tetszett a művezetőnek. Előfordult, hogy egy művezető a sportcsarnok építésénél két kézzel próbálta meg kicsavarni kezéből a fényképezőgépet, őt aztán bokán is rúgta. Amikor már nagyon összegyűlt a bosszúsága a “portásoktól, rendészektől, tizedik emeletről lekiabáló építőmunkásoktól, futólépésben közeledő művezetőktől” hallott tiltás miatt, hogy „Fényképezni tilos!”, akkor pazar jegyzetben írta meg a jelenséget a Délmagyarországban 1975. augusztus 15-én. Érdemes idézni belőle:

„Ezekután alulírott, felelőssége tudatában kijelenti, hogy ezután sem bocsátja nyugati tőkések rendelkezésére féltve őrzött ipari titkainkat (például a marhamájkrém, vécélehúzó lánc, lábtörlő gumi, vízálló cipőtalp és vízálló lakóház gyártási technológiáját), és változatlan barátsággal és szeretettel keresi fel továbbra is a különféle munkahelyeken dolgozó embereket, ott is, ahonnan egynéhányszor már ki akarták dobni.”

Hogyan kell feljutni a helikopterre?

Az 1970-es árvíz légi fotóit sem csak a pártvezetők szemléző helikopteréről lehetett elkészíteni. Somogyi Magdika a Délmagyarország 85. születésnapi számában meg is írta, hogyan kell felülni egy szigorúan rendőri-katonai helikopterre. Egy kollégától tudtuk meg, mesélte Magdika, hogy Alsóvárosról rendőrségi helikopter készült felszállni. Gyorsan Panni motorjára ült és elrobogott Alsóvárosra. A rendőrök, katonák felismerték, és túlságosan elfoglaltak is voltak a sietős indulással, így Magdika nemcsak, hogy beült a gépbe, de le is szereltette az egyik plexi ablaküveget, hogy fotózhasson. Közben a pilóta intett, menni kellett, nem foglalkoztak tovább vele. A román határig végig fényképezte a magasból a tiszai és marosi árvizet, a lapban másnap egész oldalas képriportja jelent meg. Hívta F. Nagy István főszerkesztő. (“Sokszor szorultam én azelőtt is” – mesélte később Magdika, amikor új hallgatósága érkezett a szerkesztőségbe.) A főszerkesztői szobában bent ült a városi rendőrfőkapitány is. Hogy került arra a rendőrségi helikopterre? – kérdezte F. Nagy szigorúan. Felszálltam – így a válasz. Tudja, hogy ehhez külön engedély kell? – kérdezte a kapitány. Persze, hogy tudta. De sietni kellett és mindenképpen fel akart szállni, hogy fotózhasson. Végül büntetésül másnap 9-re a kapitány egy teljes sorozatot rendelt a képekből. A főszerkesztő pedig átölelte a vállát és megnyugtatta.

Somogyi Károlyné a szerkesztőségi kollégák számolgatásai szerint legalább egymillió kilométert motorozott és autózott és az elkattintott fotóinak száma sem lehetett ennél kevesebb. 45 éven át dolgozott a Délmagyarország fotóriportereként, 1985-től háromszor is megpróbált nyugdíjba menni, de a szerkesztőség visszahívta.

120 riportfotójával Magyarország több városában legalább két tucat kiállításon mutatkozott be, több képét díjazták. Férjével tett utazásairól népszerű diavetítéses előadásokat tartott. 2009-ben megjelent Holtszezon a krematóriumban című könyve, amelyben a Délmagyarországnál eltöltött 45 évről is írt. Horváth Dezső így köszöntötte benne: “Van Szegednek egy förtelmesen nagyszerű asszonya, Somogyi Károlyné. Ezeréves barátságunk jussán mondom, ha megmaradt volna legalább nálunk a boszorkányégetés, már nem lenne.”

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!

A történet, ahogyan Somogyi Magdika 1959-ben a Délmagyarországhoz került, egészen különbözött a többi újságíró történetétól. Tizenöt évvel azelőtt, 1946. január 13-án szökött át Horgosnál a magyar-jugoszláv határon. Újvidéken született 1926. november 18-án. Az ottani kereskedelmi iskolában találkozott leendő férjével, aki a háború miatt visszakerült Szegedre. Elkezdte a tanítóképzőt Újvidéken, de 20 évesen hamarosan a fiú után szökött. Megházasodtak, 1954-ig 5 gyermekük született. Kezdetben igen rossz körülmények között éltek Szegeden: Magdika három évig takarított a vámhivatalban, hajnali 3 és 4 óra között, hogy hazaérjen, mire férje dolgozni indult az állomásra, ahol krampácsolói munkát kapott (B listás volt).

Zongorázni tudó házvezetőnő

Somogyi Károlyné fotóriporteri pályája azzal kezdődött, hogy évekig nem kapott útlevelet, hogy hazalátogasson Újvidékre. Már 30 éves elmúlt, mikor végre kisírta az okmányt, s az jutott eszébe, hogy ajándékot kellene vinni. Szegénység volt, mégis bement a kiskörúti Ofotérthez és kérte, valami nagyon olcsó fényképezőgépet mutassanak neki. Kétszáz forintba került. Aztán arra gondolt, használhatná is, mert a gyerekeket még nem is látta a család. Tettek neki bele filmet, megmutatták mit kell megnyomni. Másnap hiába ment a képekért, továbbküldték a laborba, ahol jókora méretben ott virított az 5 gyerek képe. Annyira jól sikerült, hogy profi fotósnak nézték: kellett a kirakatba a kép, és kinagyították. Megint ment filmért, megint beletették. Végül Lajos Sándor orvos, aki a szegedi fotóklubot is vezette, meghívta Magdikát a klubba. Szokás volt, hogy a hónap legsikerültebb fotóját elküldték a Délmagyarországhoz, ahol hamar felfigyeltek rá, hogy egy bizonyos Somogyi Károlyné fotói gyakran jutnak a laphoz.

A lap éppen fotóriporter-újságírót keresett, behívták. Lőkös Zoltán főszerkesztő és Sz. Simon István későbbi főszerkesztő fogadta. Magdika váltig állította, hogy dehát ő nem tud fotózni, biztatták. 1961-ben elvégezte az újságíró iskolát is és ő lett az első a Délmagyarország történetében, aki fotóriporter és újságíró volt egyben. Diákkorában írt utoljára újságba, az újvidéki Reggeli Újságnak: jellemző, hogy egy álláshirdetésre jelentkezett, melyben zongorázni tudó házvezetőnőt kerestek (tudott zongorázni), hogy riportot írjon erről az élethelyzetről. Az emberek érdekelték. Szenvedélyesen kutatta a rést a hétköznapi sablonokon, hogy őszinte pillanatban fényképezzen embereket. Ha az kellett, emelvényekre mászott a munkások után, ha az, 50 fokos hőségben fotózott a vasöntödében. Megállíthatatlan volt, akkor is, ha veszélyes helyre ment.

Újvidék legrosszabb gyereke voltam

Az 1968-as algyői olajkitörésen ő fotózta le a kitörés elfojtásának legdrámaibb pillanatait. Ehhez életveszélyben dolgozó olajmunkások közé kellett jutnia úgy, hogy robbanásveszély miatt a teljes Algyői utat lezárták. “Egy szikra is elég lett volna, így senkit nem engedtek a közelbe. Egy katonatiszt felügyelt a védelemre, hozzá mentem oda, tudtam, hogy nem lesz sima. Mondtam neki, ez a dolgom, értse meg, nekem oda kell mennem. Némi kiabálás után eljött velem. Hiába mentünk közel, teleobjektível nem lehetett megoldani, mert a kitörésgátló nem látszott a földhányástól. Odamentem 2 méterre a kúthoz. Két méterről, a földhányásról fotóztam a feltörő oszlopot. Egy szuperszonikus repülőgépnek nem volt olyan hangja. Algyő felett akkor már koromfekete volt az ég. Nem mondom, hogy nem féltem. Remegett a föld. De nem bírtam ki, hogy ne menjek oda. Újvidék legrosszabb gyereke voltam – mindig nagyon rossz és mindig nagyon kíváncsi.”

Teljesen egyértelmű volt neki, hogy ahol dolgoznak, ott kell fotóznia. Amikor tehette, messze kerülte a protokollfotózást. Ellenben a munkások közé akkor is bement, ha nem tetszett a művezetőnek. Előfordult, hogy egy művezető a sportcsarnok építésénél két kézzel próbálta meg kicsavarni kezéből a fényképezőgépet, őt aztán bokán is rúgta. Amikor már nagyon összegyűlt a bosszúsága a “portásoktól, rendészektől, tizedik emeletről lekiabáló építőmunkásoktól, futólépésben közeledő művezetőktől” hallott tiltás miatt, hogy „Fényképezni tilos!”, akkor pazar jegyzetben írta meg a jelenséget a Délmagyarországban 1975. augusztus 15-én. Érdemes idézni belőle:

„Ezekután alulírott, felelőssége tudatában kijelenti, hogy ezután sem bocsátja nyugati tőkések rendelkezésére féltve őrzött ipari titkainkat (például a marhamájkrém, vécélehúzó lánc, lábtörlő gumi, vízálló cipőtalp és vízálló lakóház gyártási technológiáját), és változatlan barátsággal és szeretettel keresi fel továbbra is a különféle munkahelyeken dolgozó embereket, ott is, ahonnan egynéhányszor már ki akarták dobni.”

Hogyan kell feljutni a helikopterre?

Az 1970-es árvíz légi fotóit sem csak a pártvezetők szemléző helikopteréről lehetett elkészíteni. Somogyi Magdika a Délmagyarország 85. születésnapi számában meg is írta, hogyan kell felülni egy szigorúan rendőri-katonai helikopterre. Egy kollégától tudtuk meg, mesélte Magdika, hogy Alsóvárosról rendőrségi helikopter készült felszállni. Gyorsan Panni motorjára ült és elrobogott Alsóvárosra. A rendőrök, katonák felismerték, és túlságosan elfoglaltak is voltak a sietős indulással, így Magdika nemcsak, hogy beült a gépbe, de le is szereltette az egyik plexi ablaküveget, hogy fotózhasson. Közben a pilóta intett, menni kellett, nem foglalkoztak tovább vele. A román határig végig fényképezte a magasból a tiszai és marosi árvizet, a lapban másnap egész oldalas képriportja jelent meg. Hívta F. Nagy István főszerkesztő. (“Sokszor szorultam én azelőtt is” – mesélte később Magdika, amikor új hallgatósága érkezett a szerkesztőségbe.) A főszerkesztői szobában bent ült a városi rendőrfőkapitány is. Hogy került arra a rendőrségi helikopterre? – kérdezte F. Nagy szigorúan. Felszálltam – így a válasz. Tudja, hogy ehhez külön engedély kell? – kérdezte a kapitány. Persze, hogy tudta. De sietni kellett és mindenképpen fel akart szállni, hogy fotózhasson. Végül büntetésül másnap 9-re a kapitány egy teljes sorozatot rendelt a képekből. A főszerkesztő pedig átölelte a vállát és megnyugtatta.

Somogyi Károlyné a szerkesztőségi kollégák számolgatásai szerint legalább egymillió kilométert motorozott és autózott és az elkattintott fotóinak száma sem lehetett ennél kevesebb. 45 éven át dolgozott a Délmagyarország fotóriportereként, 1985-től háromszor is megpróbált nyugdíjba menni, de a szerkesztőség visszahívta.

120 riportfotójával Magyarország több városában legalább két tucat kiállításon mutatkozott be, több képét díjazták. Férjével tett utazásairól népszerű diavetítéses előadásokat tartott. 2009-ben megjelent Holtszezon a krematóriumban című könyve, amelyben a Délmagyarországnál eltöltött 45 évről is írt. Horváth Dezső így köszöntötte benne: “Van Szegednek egy förtelmesen nagyszerű asszonya, Somogyi Károlyné. Ezeréves barátságunk jussán mondom, ha megmaradt volna legalább nálunk a boszorkányégetés, már nem lenne.”

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!