Zsúfolásig megtelt a múzeum előtti tér

„Nagyot fordul manapság a világ kereke, de jó felé fordul”– mondta egy idős úr a Kárász utcán 1989. március 15-én, riportunk idézi. Három teljes oldalban hozza a megemlékezéseket a március 16-ai Délmagyarország: ez háromszor akkora terjedelem, mint amekkorában előző évben helyet kaptak az ünnepségek. 1988-ban még összességében ha egy oldalt tettek ki a cikkek, már ezen is érezni lehetett, hogy valami megváltozott. A hivatalos és az ellenzéki ünnepségről is tudósított lapunk, az összeállítást Bátyi Zoltán, Bodzsár Erzsébet, Nagy László és Schmidt Andrea készítette. Az országos megemlékezésekről szóló oldal közepén, keretben hozták le a független szervezetek által összeállított 12 pontot, amelyet Budapesten olvastak be a Magyar Rádió előtt, a Szabadság téren. Szegeden Ökrös Tamás, a Fidesz képviselője olvasta fel a pontokat. A legjobban akkor tapsoltak a szegediek, amikor a rendőrállam megszüntetését, a munkásőrség feloszlatását, a semleges és független Magyarország megteremtését követelte, idézte fel húsz évvel későbbi cikkünk.

Kétszáz kontra tizenötezer

Több kisebb koszorúzás mellett két nagy ünnepséget tartottak, de létszámban is nagyon lehetett érezni, melyik érdekli jobban a szegedieket. Több ezren hallgatták a Klauzál téri ünnepség szónokát, állt a címlapon megjelent kép alatt, amin csakugyan úgy látszik, mintha tömve lenne a tér. Láttunk más fotót is a 10 órakor kezdődő ünnepségről, amelyről kiderül: a több ezer ember legfeljebb 200. Itt a Hazafias Népfront Szeged Városi Bizottsága, Szeged Megyei Jogú Város Tanácsa, az MSZMP és a KISZ Szeged Városi Bizottsága ünnepelt Grasselly Gyula akadémikus beszédével, kulturális műsorral – na meg a fegyveres testületek képviselői. Ez a szám szerepel Fekete Klára cikkében is az emlékezetes ünnepről, ami 2009-ben jelent meg lapunkban. A múzeum elé meghirdetett 11 órás ünnepségre viszont becslések szerint 15 ezer ember gyűlt össze, sokan a környező településekről.

A múzeumtól a Klauzál térig

Ide a szegedi Galiba Kör, a Körgát Klub, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazda és Polgári Párt, valamint a Magyar Demokrata Fórum szegedi szervezetei várták az embereket – sorolja lapunk összefoglalója. A múzeumtól, végigvonulva a belváros egy részén, a Dóm, majd a Dugonics térre mentek, az ünnepség a Klauzál téren ért véget. Az első szónok Király Zoltán országgyűlési képviselő volt, beszédet mondott Tamás Gáspár Miklós, az SZDSZ akkori ügyvivője, és Raffay Ernő történész is. „Évtizedek után most ismét őszintén, nyíltan és büszkén emlékezhetünk meg történelmünk eme legdicsőbb eseményéről. Nem feledhetjük, hogy az 1948-tól meghatározó politikai hatalom évtizedekig kisajátította legnagyobb ünnepünket” – idézte lapunk Király beszédéből, aki húsz évvel a rendszerváltás után úgy emlékezett vissza a nagy napra a Délmagyarországban: „Ott és akkor majdnem azonos hőfokkal éreztük, éltük meg 1848. március 15-ét, mint a régi márciusi ifjak. Mámoros érzés volt a Móra Ferenc Múzeum lépcsősorának tetején állni!” Raffay Ernő arról is beszélt a Kossuth-szobornál, hogy fordulóponthoz érkezett a magyar nép. „Elég volt Ázsiából, csatlakozzunk Európához!”

Ennyien maradtatok?

Őrfi Ferenc, lapunk szerkesztője abban az időben a Csongrád Megyei Hírlapnál dolgozott. – Kíváncsi voltam, elmentem mindkét megemlékezésre. A 11 órás ünnepség híre szájról szájra terjedt, adták tovább egymásnak az emberek. A Klauzál téren csoportosulást láttam, elcsodálkoztam: ez lenne az állami ünnepség? Mi van, ennyien maradtatok? Azon is látszott a változás, hogy már nem pártembert kértek fel szónoknak, hanem a Szegedi Akadémiai Bizottság elnökét. Mindenhonnan jöttek emberek, de mind a múzeumhoz ment, nem csak a tér telt meg zsúfolásig, a hídon is rengetegen álltak. Ekkora tömegre senki sem számított, egészen euforikus volt a hangulat: most akkor mi lesz itt? Király Zoltánt ekkor hősként emlegették Szegeden, ő kapta a legnagyobb tapsot. Demokráciáról beszélt: egy új korszak kezdődött. Ez a március 15. számomra a nagybetűs, előtte, de azóta sem volt hasonló.

Tornacipő, ha futni kell

– Benne volt a levegőben, hogy lesz valami – mesélte Bonifert Gábor, lapunk kiadóigazgatója, aki gimnazistaként élte át az utolsó március 15-ét a rendszerváltás előtt. Ezért aztán tornacipőben indultak el barátaival az ellenzéki megemlékezésre, hátha majd futni kell, és vonultak végig a tömeggel a városon. – Újszegedről indultunk, amikor mentünk át a hídon, már lehetett látni, hogy rengetegen vannak. A tömeg hangulatán, az emberek beszélgetéseiben, a szónokok beszédeiben is lehetett érezni, hogy ez az ünnep már másról szól, mint az eddigiek – idézte fel. Korábban nem volt ilyen „laza” a hangulat, megszokott volt az önkéntes és hivatásos rendőrök tevékenykedése a nemzeti ünnepen. – Ha négy-öt ember összeállt beszélgetni, nem kellett csodálkozni, hogy igazoltatják.

Békésen lezajlott az ünnep

Érdekes, hogy a hivatalos megemlékezés szónoka is szólt a változásokról. „Ahogyan Európa népei 1848-ban reménykedve figyelték a nemzet harcát szabadságáért, s megdöbbenve látták bukását, ma Európa szeme újra rajtunk van, s nagyon jól tudjuk — esetleges nézetkülönbségeink ellenére —, hogy jövőnk Európa.” Idézte azért Eötvös Józsefet is: „az ellenzék sértené kötelességét, ha azt, mit a hazára nézve jónak tart, ellenezni akarná, csak azért, mivel az a kormány által indítványoztatott...” Rendbontás, úgymond balhé mindenesetre nem történt, pedig ettől még a szervezők is tartottak. Póda Jenő az MDF alapító tagjaként került a múzeum előtti ünnepség szervezői közé, Fekete Klárának úgy emlékezett vissza a Délmagyarországban: komoly félelmeik voltak, hogy erőszakba torkollik az esemény. „Hiszen még diktatúra volt, orosz megszállás alatt álltunk, még létezett a munkásőrség, márpedig a fegyver az fegyver, a hatalom az hatalom (…) Emlékszem, a múzeum előtt álltam, és figyeltem a Stefánia palotasorának erkélyeit, a háztetőket… Nagy felelősség volt ennyi embert az utcára hívni.”