Még nyugdíjasként sem képes elengedni a tudományos munkát

Pro Urbe díjat vehetett át Szeged napja alkalmából Duda Ernő im­munológus-, genetikusprofesszor. Az elismerést azok kaphatják meg, akik több éven keresztül kifejtett munkásságukkal segítették a vá­­rost. A kitüntetett azonban úgy fo­­galmazott lapunknak, ő soha nem érezte, hogy szolgálatot tenne. 

Nagy elismerés ez nekem, de nem gondolom, hogy olyan sokat tettem volna. Ha megkérdeztek, válaszoltam – foglalta össze szerényen az utóbbi két évét, amikor a koronavírus kapcsán még nagyobb médiafigyelem irányult rá, mint ko­­rábban. Hozzátette: ráadásul ő már az elején leszögezte, hogy ezzel a vírussal soha nem dolgozott. 

Annyit tudtam róla, amennyit az internet angol nyelvű oldalairól össze lehetett gyűjteni. Persze volt több évtizedes háttérinformációm, ami sokat segített ezek értelmezésében, de tény, hogy nem értettem hozzá. Pécsi kollégák dolgoztak a koronavírussal, ők viszont virológusként nem úgy látták a betegséget, mint én, aki immunológiát oktattam. Ezért vállaltam mégis, hogy szakértőként időről időre segítem a sajtó munkáját – magyarázta. 

Rengeteg gonoszság, icipici helyen 

Az azóta eltelt időben viszont a koronavírus az egyik legjobban megismert vírussá vált. 

Meggyőződésem, hogy több évtizeden keresztül szaporodott emberközeli főemlősökben. Az ugyanis teljesen összeegyeztethetetlen az evolúcióval, hogy egy denevérből átkerülve több száz millió embert úgy tudjon megfertőzni, hogy közben ne alakuljon ki belőle egy jobb változat, ami az emberhez jobban alkalmazkodik. Ez a vírus egyébként egy biológiai csoda, elképesztő, mi mindenre képes. Nyúlfarknyi örökítő­anyaga, amely jóval ki­sebb, mint egy emberi gén, 30 helyen tud beavatkozni a megtámadott szervezet működésébe. Vagyis icipici helyen rengeteg go­noszság lapul – fogalmazott. 

Duda Ernő hozzátette: kevés olyan jelenség volt az elmúlt 30 évben, ami ennyire felforgatta a tudományos életet. És nemcsak a víruskutatás, hanem a daganatterápia terén is sok új ötletet hozott. 

Én azonban örülök, hogy úgy tűnik, lecsengett a járvány, és nem­­­­­­csak azért, mert rengeteg áldozatot követelt, hanem mert végre lehet foglalkoznom azzal, amihez értek és amit szeretek csinálni – mosolygott. Bár a professzornak már nincs laborja, nyugdíjasként immár 8 éve csupán az oktatásban tud tevékenyen részt venni, a mai napig nyomon követi a legfrissebb kutatási eredményeket, amelyekről lapunknak is mesélt. 

Meggyógyíthatók a végstádiumú rákbetegek 

A daganatsejtek csak akkor okoz­­nak betegséget, ha képesek az immunrendszert módosítani. Megvizsgálták tehát, hogy ehhez milyen anyagokat termelnek, il­letve olyan ellenanyagokat kerestek, amelyekkel ezeket hatástalanítani lehet. Ezek bevetésével elérték, hogy eddig gyógyíthatatlan, végstádiumú betegek meggyógyultak. Ezt az eljárást egyébként már Magyarországon is használják, a másik módszer azonban nálunk még nem elérhető. Annak az a lényege, hogy a vérből a T-sejteket kivonják, és laborban át­­alakítják, hogy visszafecskendezve a szervezetbe felzabálják a leukémiás sejteket. Egyelőre ez még csak személyes terápiában működik, de már dolgoznak egy mindenki számára beadható, egységes készítményen, ami szerintem 10 éven belül hazánkban is rendelkezésre áll majd – beszélt a rákgyógyítás jövőjéről. 

A szegedi immunológusprofesszor ezekben a kutatásokban már nem tud részt venni. Amikor rákérdeztünk, képes-e elengedni a tudományos munkát, kicsit elérzékenyülve annyit mondott: „persze hogy nem”. 

A mai napig vannak ötleteim, és az a baj, hogy Magyarországon nem is dolgozik más ilyen területen. Szerencsére 30 országban vannak embereim, így időről időre felkeresem őket, hogy mit szólnak hozzájuk. Ha már nekem nincs la­borom és kutatási pénzem, legalább más valósítsa meg – mosolygott.

Kicsivel később azonban megjegyezte: tulajdonképpen nem is tartja magát alkalmasnak a kutatói munkára. 

Nekem inkább mérnöknek kellett volna lennem, ugyanis csak akkor vagyok kreatív, ha meg kell valósítani valamit. A tudósok viszont azt találgatják, valami ho­­gyan működik. A tudomány terén én inkább mindig abban voltam jó, hogy meglássam, kiben van spiritusz. Nem véletlen, hogy a tanítványaim többre vitték, mint én. Volt, akit én vettem rá, hogy ne hagyja el a pályát az alacsony fizetése ellenére sem, aztán kikerült Bostonba, és világraszóló felfedezést tett. Egy másik kollégám pedig, akit magam mellé vettem, Németországban a múlt hónapban lett a tudományos akadémia külső tagja – sorolta Duda Ernő, akinek laborjában annak idején Karikó Katalin is kidolgozta a gének be­csomagolásának technológiáját. 

Csigát belezett és marhaagyat turmixolt 

A professzor elismerte: ma már sokkal nehezebb dolga lenne, ha tehetséges kutatókat kellene felfedeznie. 

Magyarországon a szürkeállomány akkor van megbecsülve, ha marháról van szó, éppen ezért a fiatalokat már nem motiválja ez a pálya. Ráadásul a hallgatók fejét szalmával tömjük: olyasmiket kell megtanulniuk, amire soha nem lesz szükségük. Nem véletlen, hogy amikor mikrobiológiát kezdtem tanítani, külföldi könyveket vettem, és abból oktattam. A telt tanterem is azt bizonyította, hogy a hallgatók díjazzák a minőségi oktatást, csak többnyire nem kapnak sokat belőle – fogalmazott. Ugyanakkor hozzátette: a mai ku­tatók dolga sokkal könnyebb, mint az övé volt. 

Annak idején ha nekem kellett egy enzim a munkámhoz, vettünk 5 kiló csigát, megdöglesztettük, ki­­preparáltuk minden állat gyomrát, abból kinyertük a folyadékot, és egy hétig tisztítottuk, hogy előállítsuk, amire szükségünk volt. Karikó Katalin lipidbuborékához pedig elmentünk a vágóhídra marhaagyért, turmixoltuk, majd kloroformban homogenizáltuk. Ahhoz, hogy elkezdhessünk dolgozni, 2-3 hétig készítettük elő az anyagokat. Most ugyanezeket megrendelik ké­­szen az internetről – tárta szét a kezét. 

Duda professzor, mint említet­­te, a tanítás mellett elméletben to­­­­vábbra is követi a tudományos élet legújabb vívmányait. Emellett szereti a fizikai munkát: fából készült kajakkal rendszeresen evez a Tiszán. 

Amikor pedig elegem van az emberekből, egyszerűen elvonulok, van ugyanis egy kis házam egy erdő közepi tisztáson. Szóval azt mondhatom, jól vagyok. A ko­­romhoz képest mindenképpen – mosolygott.