Nyúlfogás magnóval és játékpuskával - fotók

Téli reggel, köd zabálja a távoli sövényt, a hangok puhák, a föld kemény, a hófoltos mezőn csak az érzi könnyűnek a járást, aki még nem indult neki. Emberek fekszenek a fagyos földön egy hosszú háló mentén, és várnak. Kisüt a nap, rövidesen csend lesz, puska senkinél, de mindenki előre figyel, ahonnan egy hangfoszlányt lenget a szél. Közelednek a hajtók.

Még drágább az élete

Nyúlbefogás van. Gyenes Kálmán 1999. novemberi fotói vannak előttünk a székkutasi határból, a Petőfi Vadásztársaság nyúlfogásáról. E befogásokat novembertől január végéig rendezik a vadásztársaságok. Ahol nincs bérvadászat, ott bevételük jó része az élő nyúlból származik. Így persze mindjárt keményebb munka nyulat fogni, mint puskával, nem is igen hallani élőnyúlbefogó úri vadászról, pláne politikusról. Dehát egy élve befogott egészséges magyar mezei nyúl 1999-ben 12 ezer forintot ért (ma már 17 ezret), nyolcszor annyit, mintha kilőtték volna. Van rá kereslet: az itthoni mezei nyúl genetikai állományát különösen nagyra értékelik, így Olaszországba, Franciaországba viszik az ottani nyúlszaporulat frissítésére. 

A nyúlbefogás az 1960-as évektől a mezei riportok kedvenc témája volt a Délmagyarországban, ami érthető, a fotókon nem leterített állatokat lát az olvasó, hanem borostyán-fekete szemű, élő, bár eléggé riadt füleseket. Végül is mindenki jobban jár. Nem számítva talán azokat, akik több kilométeren át hajtóként botladoznak a fagyott szántáson vagy hason fekve várják a nyulat a háló mellett.

És jött a nyúl

Bakos András újságíró, az 1999. november 30-án megjelent nyúlbefogási riport szerzője meséli, hogy kemény és nagy tapasztalatot igénylő munkának voltak tanúi. A nyúlbefogó csapat három UAZ terepjáróval és két pótkocsis járművel érkezett, az egyik UAZ elakadt a zsombékosban, úgy kellett kihúzni. Többszáz méter hosszú hálókat cövekeltek le, majd az 50-60 emberből álló hajtócsapatot kerülő úton jó messzire elszállították, hogy nagy területről hajtsák a hálók felé a nyulakat.

Félóra is eltelt, mire a hajtók első hangjait hallani lehetett. A mezei nyulak viszont nem fejvesztve menekülve érkeztek, és nem rohanás közben gabalyodtak a hálóba. Ravaszság volt a dologban. A nyúl ugyanis óvatos, ha nincs közeli veszély, nem rohan hanyat-homlok a hálóba. Két oszlop között a háló a földre volt eresztve és a befogók hason feküdtek mellette. A nyúl látta, hogy az oszlop gyanús, így ott próbált elmenni, ahol a háló a földön volt. A befogó ekkor gyorsan megrántotta a kötelet és megemelkedett a háló, a nyúl pedig belegabalyodott. Ezután két hátsó lábánál gyorsan el kellett kapni a vinnyogó, időnként gyerekhangon síró nyulat, és gyorsan az előkészített ládához vinni. A rekeszben friss takarmányrépa várta. A nyulakat ezután megvizsgálták, és ha egészségesek voltak, a begyűjtő állomásra, majd a repülőgépre kerültek és irány a fontainebleau-i park.

Időnként persze a nyúl győzött. „Ezen a szombati napon is előfordult például, hogy egynémelyik nyuszi megállt a háló előtt, szagolgatni kezdte a kötelet, aztán mégis visszafordult, komótosan lépegetett, néhány méterre a földön fekvő embertől, majd egy alkalmas pillanatban, meglátva pár méteres rést két hajtó között, nekiiramodott, s akkor aztán hiába futott utána a hajtó, igen mosdatlan szájjal emlegetve a nyuszi édesanyját.” – szólt a riport.

Nyuszikám, nyuszikááám!

Bakos kolléga úgy emlékszik, amíg várták a hajtókat, a fotósnak és újságírónak is észrevétlennek kellett maradnia. Attól függött, meséli, hogy melyik befogó mellett állapodtak meg: volt, akinél elég volt letérdelni, másutt meg szóltak, hogy hasrafekvés, mert nem megy arra a nyúl. Aztán mégis, a legtöbb nyúl egy olyan ember felé szaladt, akit nem zavart a Bakos-Gyenes páros. A hajtók körében viszont mindenféle zajkeltés elfogadott volt. Egyesek kiáltoztak, mások fémtárgyakat ütögettek, és volt valaki, aki egy valószínűtlenül nagy, messzire fénylő magnót bőgetett a mezőn, egy másik hajtó pedig egy játék ratatata puskával keltett zajt, és közben ki tudja, miért, azt kiabálta teli torokból, hogy Nyuszikám, nyuszikááám! (Ez utóbbi figura később Bakos egy tárcájában is feltűnt, melyben a szerző vonakodott műanyag játékpuskát venni gyermekeinek.)

-Élmény volt Gyenes Kálmánnal ilyen riportútra menni – meséli Bakos András. - Minden percét élvezte, mert a fotói spontán készülhettek. Nem szerette, ha koreografálni kellett az életet. A nyúlfogáson ugyanúgy érezte magát, mint a kézilabdameccsen, ahol nem lehetett visszaadni a labdát, hogy ismételjék meg a támadást. 

A külföldre szakadt nyúlfi

Gyenes Kálmán egyik nyúlfogó fotója számos kiállítást is megjárt. E fotót a 2000. december 15-i lapszámban közölte a Délmagyar, mellette pedig Majoros Tibor újságíró kolléga comingoutolt egy balástyai nyúlbefogás során történt esetéről. Nyúlhajtóként ugyanis félnapi eszeveszett bukdácsolás, trappolás, bolyongás, valamint kiabálás, sípolás, kelepelés után feladta, és totálisan kimerülve lelépett. Ezt aztán a szemére vetették, mivel Balástyától Csengeléig 150 ember vett részt a nyulak terelésében, és egy se hagyta cserben a csapatát. 

Majoros kolléga, aki azóta már saját tanyáján nyugalmazott újságíró és több mezei nyulat lát, mint mezei szerkesztőt, eredeti nézőpontból vette szemügyre a befogott nyulak sorsát. Mi van például, kérdezte cikkében, ha a külföldre küldött génfrissítő nyúl, amelyet ő nyúlfi kora óta figyelt a csatornaparti laposon, Franciaországba kerülve egy öreg szőrehulló nőstényt fog ki? S egyáltalán, szegény nyúlnak valóban mindegy-e, ha nemzésre paprikázzák, vagy paprikásba valónak nemzik?