Hortobágy: a magyar Gulag

– Nehéz, borzasztó volt, és a rendszerváltásig beszélni sem lehetett arról, mi történt velünk, mit éltünk át gyerekfejjel is a hortobágyi munkatáborokban – mondta Mari Albertné hortobágyi kitelepített, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete elnöke tegnap a vásárhelyi Emlékpontban. Nagy Gyöngyi beszélgetett vele.

Vagonokban

A magyar Gulagon, Hortobágyon és környékén 1950 és 1953 között 12 táborba 10 ezer embert internáltak. Csongrád megyéből 29 településről hurcoltak el családokat, köztük Mari Albertné Vecsernyés Arankát, szüleivel és két nővérével Domaszékről, ahol jól menő gazdaságuk, gyümölcsösük volt. Kuláknak számítottak. Tiszaszentimrére kerültek, 1950-ben.

– Ávósok, rendőrök törték ránk az ajtót, fegyvert fogtak a szüleinkre és a kényszerlakhely kijelölést „átugorva” azonnal internáltak. Marhavagonokkal szállítottak, a réseken, repedéseken figyeltük a tájat, találgattuk, merre járhatunk. Ez 6 évesen életre szóló pszichés traumát okozott. Te szólalj most meg... – fordult elcsukló hangon Nagy Gyöngyihez.

Tanultak, dolgoztak

Tiszaszentimrén gazdasági épületben helyezték el őket, egy takarónyi hely jutott ötükre, „úgy feküdtünk, mint a heringek”. A felnőtteket fél 5-kor ébresztették, de csak 1 óra várakozás után vitték őket dolgozni, mezőgazdasági, nehéz fizikai munkát végeztettek velük. Nem volt iskola, tanító járt a táborba és az elvégzett 3 évről kaptak bizonyítványt. – Semmit sem ért, nagy hendikeppel indultunk utána a normál iskolában – jegyezte meg Mari Albertné.

A gyerekeknek is kellett dolgozni: rizst gyomláltak bokáig érő, békáktól és piócáktól hemzsegő vízben. Ahogy Aranka visszaemlékezett, szülei türelmetlenebbek, ingerlékenyebbek voltak. – Ha kikaptam, álomba sírtam magam – mondta. Hozzáfűzte: a helyi hatóság, a rendőrök minden apróságért megverték a fiúkat, a lányokat pedig egymással pofoztatták fel.

Hazatérés

1953 szeptemberében térhettek haza. Az euforikus érzés rövid ideig tartott, senki sem mehetett vissza a saját házába, és sokakat a hatalomtól, a kommunistáktól való félelem miatt nem fogadtak be. Aranka fiatalabb nővérével a nagyszülőkhöz került Domaszékre, tanyai iskolába járt. – Később Szegeden a tanárok között akadtak olyan elvakultak, fanatikus kommunisták, akik szívesebben néztek egy békára, mint ránk. Megbélyegeztek minket, osztályidegennek számítottunk. 1958-ban szüleim visszakaptak egy olyan gyümölcsöst – majd a házat is –, amit ők telepítettek, de magasabb volt a gaz, mint a már termő fák. Sokat dolgoztak, hogy rendbe hozzák – mondta Mari Albertné.

Kereszt, sínekből

– A táborban mindig azt hallottuk: ti a nép szemetje vagytok és itt fogtok megdögleni. A magát mindig feltaláló, minden körülmény között boldoguló középosztályt akarták kiiktatni, eltüntetni. Ez megviselt. Nem véletlen a tanyai iskolai osztályképen a testtartásom, az arckifejezésem. Ezt nem lehet elfelejteni – jelentette ki Aranka. Zárásként elmondta: egyesületüknek célja, hogy az emlékek, az emlékezet megmaradjon és még egyszer ne fordulhasson elő hasonló sem. Ezt szolgálja az 1990. június 23-án állított emlékkereszt – vaskereszt, vasúti sínekből.