Sándor könyveket guberál

– Reggel elindulok a Bajai úti szállóról, hol a hosszabb, hol a rövidebb úton. Menet közben üres üvegeket, színesfémet guberálok, meg könyveket, ha akad. – meséli [namelink name="Kancsár Sándor"], akivel az Algyői úti nappali melegedőben beszélgetünk az épület lépcsőjén. – Napközben nem olvasok, a tisztasági csomagomban, a szállón tartom a szemüvegem, hogy össze ne törjön. Este hattól tízig olvasok, időnként, ha nem tudok elaludni, akkor tovább is. Ilyenkor kimegyek a verandára, mert ott egész éjjel ég a villany.

Kancsár Sándor húsz éve él az utcán, pontosabban szólva a szegedi hajléktalanszállókon. Volt már az Indóház téren is, de huzamosabb ideje a Bajai úti szálló az otthona. Húsz évvel ezelőtt a testvére adta el a fejük fölül a Tisza Lajos körúti lakást. Neki nem maradt semmi.

Könnyen ment a lecsúszás

Tizenhat évesen az édesanyját, tizennyolc évesen az édesapját veszítette el Kancsár Sándor. Jelesre érettségizett a Radnóti-gimnáziumban, azóta nevessé lett osztálytársai voltak. Még az orvosi egyetemre is bekerült, de megkapaszkodni már nem volt képes. Egy darabig a szegedi belvárosi lakásban éltek bátyjával kettesben, de testvére üzleti vállalkozása miatt kénytelenek voltak eladni azt. Tamás megnősült, családot, céget alapított. Sándor alól viszont kicsúszott a talaj. Érettségije ugyan volt, de szakmát nem tanult, így elhelyezkedni is csak jobbára segédmunkásként tudott.

– Ebbe úgy benne ragadtam. Meló után megittam a sörömet, aztán így kibírtam. Már nem találtam meg a módját, hogy szakmát tanuljak. Az nem olyan egyszerű.

Alkoholista volt az első főbérlője

– Amikor eladtuk a bátyámmal a lakást, akkor albérletbe mentem, de a főbérlőm hozta a haverjait. Egyszer volt akkora balhés társaság, hogy nem mertem bemenni a lakásba. Akkor aludtam először az utcán, a Stefánián – mesél Sándor arról, hogyan is vált majdnem egy csapásra hajléktalanná.

– A bokrok között háltam. Utána rászoktam. Az ivásra is. A Roosevelt téren volt az a nyugdíjasház, oda fel lehetett osonni, ott ittunk, nehogy az utcán megbüntessenek bennünket ezért. A kannás bor olcsó volt, a közelben lehetett kapni.

Sándor arról is beszélt, hogy időnként ugyan megfordult a fejében, hogy valamilyen rendes munka után nézzen, de szerinte az egy ponton túl már nem egyszerű. Volt időszak, amikor a repülőtéri épületek mellett húzta meg magát, az volt a legkeményebb szerinte. Innen ezért el is ment egy fél év után, ekkor az árvízi emlékmű alatt lakott egy ideig. Aztán megnyílt az Indóház téri szálló, akkor odament.

– Örültem, hogy ott lehet tisztálkodni, ágyban aludni, tévét nézni, és talán nem ütnek agyon éjszaka. Van szociális gondozó, az ügyel erre. Ez tetszett nekem. Aztán persze ez is leromlott, jöttek gyanús alakok. Túlnépesedett.

Sándornak ettől függetlenül biztonságot nyújt a szálló, de van, ami hiányzik neki. – Egy kis zsákban tartjuk a holminkat. Nem lehet kis könyvespolcunk, kis tévénk se, mert nincs konnektorunk. De mégsem az utcán.

Érettségije van, olvasni szeret. Fotó: Karnok Csaba

Nincsenek rokonok

– A bátyám tavaly halt meg, de előtte sem tartottuk a kapcsolatot. Éppen a Délmagyarban olvastam, hogy megcsípte egy darázs, és belehalt. Négy gyerek maradt utána. A temetésre se hívott senki. De nem is kell. Kapom a rokkantnyugdíjat, mivel kétszer voltam tbc-s. A munkám meg a guberálás. Azt lehet csinálni mindig, kivéve, amikor nagyon esik. Könyveket is el szoktam hozni, amik a kukában landolnak, mindent elolvasok, aztán behozom a melegedőbe, szerintem az itteni könyvtár egy része az én gyűjtésem – mutatja a könyveket büszkén az 53 éves férfi.

– Az olvasás az jó, kikapcsol, igaz, nincs kivel megbeszélni. Amikor elindulok reggelente, az hat kilométer, néhány óra alatt érek ki a nappali melegedőbe, akkor gondolkodom ezeken. Mikszáthot szeretem a legjobban. – De nagyon szépen köszönöm, amit hozott, látszik, hogy szép, új. Ilyen még nem volt. Három-négy nap alatt kiolvasom az Álmoskönyvet.