Az előítélet anatómiája: sikert aratott a Tizenkét dühös ember jogász szereplőkkel

A 2002-ben elhunyt Reginald Rose világsikerű színműve, az 1954-ben írt, majd egy évtized múlva átírt Tizenkét dühös ember aktuálisabbnak tűnik, mint a drámai tagozat idei évadnyitó kortárs bemutatója, a rendre kevés néző előtt játszott Pozsgai-darab, A Vasgróf. Az elsősorban forgatókönyvírással foglalkozó amerikai szerző értett a dramaturgiához, tudta, hogyan kell egy élet-halál kérdésében döntő apagyilkossági per esküdtszéki vitáját feszültséget keltve, hatásszüneteket beiktatva, katartikus befejezéssel megírni. Jól választott darabot a szegedi egyetem kulturális irodája.


Barnák László minimál rendezésében, majdhogynem jelzésszerű, költségtakarékos díszletben sikert aratott a produkció, amely élveboncolással mutatja meg az előítélet természetét. A színházi értelemben civil fellépők többsége képes egy-egy érvényes, sajátosan egyedi karaktert megformálni. A kissé hullámzó dinamikájú előadás pikantériája, hogy néhány városképi figurát egészen más szerepkörben láthat a közönség, mint ahogy eddig megismerhette. Az egyik legfontosabb szerepet, az apagyilkossággal vádolt fiú bűnösségében egyedül kételkedő 8. esküdtét Hegedűs István büntetőbíró, a Szegedi Ítélőtábla büntetőkollégium-vezetője hozza.

Előtérben az egyik főszereplő, a 3. esküdt, Kosztolányi József matematikus. Jelenet a darabból.
Fotó: Karnok Csaba
Nem is kell játszania, sugárzik belőle a megfontoltság, emberség, elhisszük neki, hogy humanistaként küzd az igazságért. Ellenpontját, a személyes sérelmeiért a vádlott fiún bosszút állni akaró 3. esküdtet Kosztolányi József matematikus, az SZTE TTIK Bolyai Intézet egyetemi docense alakítja, akit orgánuma, profi színészeket megszégyenítő beszédkultúrája, pontos hangsúlyai, kiváló színpadi érzéke alapján bármikor le lehetne szerződtetni, erősítené a szegedi társulatot. Úgy adja a saját életében kudarcot vallott, elvakult, vaskalapos apát, hogy abból a hasonlók magukra ismerhetnek. Lazán macsósra vette a figurát a türelmetlen 7. esküdtet természetes könnyedséggel, beszédes mozgáskultúrával játszó Ragány Zoltán, a Szegedi Nyomozó Ügyészség ügyésze, aki épp egy évtizede a Szörényi–Bródy-rockopera Istvánjaként már bizonyította színpadi tehetségét. Fekete Gizitől rokonszenves gesztus, hogy elismert, profi művészként nem tartotta rangon alulinak a 9. esküdt szerepében beszállni a játékba. Amilyen kifinomult mikrorealizmussal megmutatta a hőségtől, a szituációtól és az egyre fokozódó feszültségtől szenvedő asszonyt, azzal nyilvánvalóan azt is bizonyította: a színészet mégiscsak egy szakma, és a mesterségbeli tudásnak vannak szintjei. Vicces látni, Magyarossy József ügyvéd milyen remekül adja a nagypofájú, értelmiségellenes és nyilvánvalóan rasszista 10. esküdtet.

Jók a többiek is: különösen Németh György Attila joghallgató mint bizonytalan, zöldfülű 2. esküdt, Kiss Máté, a Rádió 88 hírigazgatója mint ingadozó 12. esküdt, Gyorgyev Bránimír biztosítási tanácsadó mint 11. esküdt, akiben fokról fokra ébred fel a lelkiismeret, Spitzer Jenő joghallgató mint a vádlotthoz hasonlóan nyomortelepről indult 5. esküdt. Talán ma már kicsit didaktikusnak tűnik, mégis megrázó erejű a darab zárása. Ráadásul amikor a két kibékíthetetlen színpadi ellenfél, Kosztolányi József és Hegedűs István saját névvel bemutatkozva kezet fog, az olyan látványos gesztus, amelynek elvadult mai viszonyaink között üzenetértéke lehet.