Jobboldali konjunktúra – történelmi célokat érhetnek el a hazai konzervatív erők

· Ma Magyarországon jobboldali konjunktúra van.

· Április 3-át a Fidesz-KDNP az elmúlt 12 év politikájával nyerte meg, melyet a választók történelmi többséggel hagytak jóvá.

· A magyar jobboldal nem mintamásoló, hanem mintaadó: a nemzeti érdekből történik a politikai cselekvés levezetése.

· A Fidesz-KDNP kínálja az azonosulásra leginkább alkalmas, legintegratívabb politikai vonzáskörzetet.

· Ez a posztkommunista struktúrák megtörésének is köszönhető.

· Az elitvezérelt baloldalt saját kulturális holdudvara formálta valóságidegenné.

· Két történelmi feladat adódik: a habituálisan baloldali szavazók integrálása – és nem kevesebb, mint Európa megmentése.

„Önmagunk dicsérete valóban annyira fontos, hogy azt nem hagyhatjuk másra”. Most tehát azon van a sor, hogy megértsük április 3. eredményét, és el is mondjuk ezt a „megértést” a jobboldal szemszögéből. Mert hogy valóban történelmi győzelemről van szó, mely felülírt minden elemzői konszenzust, választásföldrajzi tipológiát és szociológiai okoskodást. És pláne a baloldal vágyvezérelt gondolkodását. De akkor rögzítsük legelőször a számokat: soha korábban nem szavaztak még annyian egy politikai blokkra Magyarországon, mint most a Fidesz-KDNP listájára - 3 060 706-an, azaz hárommillió-hatvanezer-hétszázhatan. Azért fontos a „blokkjelleg” hangsúlyozása, mert itt történeti horizonton nem pusztán egy-egy pártlistára leadott szavazatok összehasonlításáról van szó, hanem későbbi koalíciós partnerek összeredményének túlszárnyalásáról is – leginkább az akkoriban minden szempontból domináns pozícióban lévő MSZP és az SZDSZ által 1994-ben begyűjtött 2 847 393 szavazatról. Sőt, arányaiban sem voksoltak még ennyien egy erőre Magyarországon: a kormánypártok által most elért 54% meghaladja a 2010-es, de az 1994-es győztes eredményeket (53%) is.

Együtt erő vagyunk

Tovább is van, mondom még – mindjárt. De először tűnődjünk el magán az összképen: az ugyanis azt mutatja, hogy egy soha nem látott egység, választói koncentráció jött létre nemzeti egyetértési pontok mentén április 3-án. Mi ez a soha nem látott egység és mik ezek az egyetértési pontok? Baloldali nadrágos emberek – tudják, azok a „mi ott sem voltunk” értelmiségiek, akik belehajszolták pártjaikat az összefogósdiba, most pedig álkomoly elemzői fejbiccentések mellett szakértik meg, miért is volt ez butaság, már persze a pártok részéről – azzal kennék el a dolgot, hogy „valójában több mint 5 millióan nem a Fideszre szavaztak”, akik meg mégis, azok vidékiek, agymosottak, kiszolgáltatottak (és hogy persze a budapesti Fidesz-szavazók is parasztok). De ha mélyebbre nézünk, azért erősen mást látunk. Mindenekelőtt például tendenciát:

április 3-ával bezárólag a jobboldal valamennyi országos szavazást megnyerte 2006 ősze óta – a gyermekvédelmi népszavazással együtt tizennégyet, zsinórban.

A másik a győzelem mértéke az ellenfélhez képest: a 20 százalékpontos különbség arra mutat, hogy a polgári-keresztyéndemokrata szövetségen kívül kormányzásra bejelentkező egyéb politikai alternatívát óriási mértékben utasították el az emberek – és tartják az azt képviselőket kormányzásra alkalmatlannak. Hozzáteszem, ezen a páratlan sikerszérián belül kiemelkedik a négy, kétharmados többséggel megnyert országgyűlési választás. A választástörténeti adatok, a 3 héttel ezelőtti eredmények – ideértve az országgyűlési voksolást és a referendumot is – és a választók önbevalláson alapuló identifikációja alapján tehát kijelenthető:

Magyarországon ma jobboldali konjunktúra van, miközben a baloldali pártpolitizálás szubkultúrává zsugorodott.

Mindez dinamikájában azt is jelenti, hogy a választók – nem először, de most történelmi nagyságrendben – jóváhagyták nem csak az elmúlt 4, de az elmúlt 12 év politikáját is, annak összes vitájával, céltételezésével, konfliktusával és eredményével együtt. Az igazság az, hogy az emberek korábban soha nem látott mértékben csattanós választ adtak a baloldal hosszú-hosszú évek óta folytatott rendszeres és szervezett ármánykodására, mely – a gazdasági válságkezeléstől és közmunkaprogramtól kezdve a rezsicsökkentésen és a migrációs válság kezelésén át az ukrajnai konfliktushoz való viszonyulásig – lényegében letagadva a valóságot országpusztulást, kulturális, társadalmi és politikai hanyatlást vizionált. A Fidesz-KDNP-re leadott voksokkal a választók (újra) elmondták, a jogállamiságra oly sokat hivatkozó balliberális nómenklatúrának is, hogy jóváhagyják az Alaptörvényt, a médiatörvényt, a választási rendszert, a közigazgatás és igazságszolgáltatás átalakítását, a stratégiai piaci szektorok nemzeti kézbe vételét, a rendvédelmi-, pedagógus- és kormánytisztviselői életpályamodellt, az önkormányzati struktúraváltást, az Uniót mint szuverén államok közösségét felfogó álláspontot és például a keleti nyitást is. 2014, 2018 után harmadjára is megerősítést kapott mindaz, amit a nemzetközi balliberális elitek és hazai nyúlványaik folyamatosan delegitimálni igyekeztek. Sőt, a választók értékelték ezt a sajátosan, önerőből megvalósított magyar politikát. Azt állíthatjuk tehát, hogy nem pusztán a választási kampánnyal, esetleg a háborús helyzet során tanúsított stratégiai józansággal, hanem éppen

az elmúlt 12 év teljesítményével nyerte meg április 3-át a jobboldal.

Egyszerre érett be, ért egybe a gazdasági, szociális, politikai és legfőképpen kulturális építkezés, mely további munkával – Békés Márton fordulatával élve – a rendszerből valóban korszakot formálhat.

Modellérték

Kiderült, hogy a fent említett muciológusok, reformközgazdászok, nyugatos értelmiségiek, „civil jogvédők”, „független újságírók” – és persze az általuk megvezetett pártpolitikai crème de la crème – által hol lesajnált, hol megvetett, hol különféle műszavakkal („hibrid rezsim”, „választási autokrácia”, meg hasonlók) leírt politika, a teljesítmény és az arra épített narratíva van igen közeli rokonságban a valósággal, és nem a globalizáció nyerteseire kalibrált elitista identitáskampány. Ennek kapcsán pedig

nem feledhető a legfontosabb választóvonal, mely jobb- és baloldal között húzódik és mélyen meghatározza a politikai testtartásokat: a mintaalkotó, illetve a mintakövető magatartás közötti különbség.

Utóbbit – évszázados, de talán még annál is régebbre visszatekintő „hagyománnyal” – egy folyamatos alkalmazkodási kényszer motiválja, egyféle utolérési-nyomonkövetési vágy, és azt diktálja, hogy a külföldi mintákat kell szolgai módon adaptálni, mert önmagában és egyedülállóan az a politikai és közösségi siker záloga. Ennek óhatatlan – akár tudatosan, akár tudat alatt akart – következménye, hogy a mintamásolás mellett előtör a mintaadónak vélt entitásokhoz (nemzetközi szervezetek, planetáris NGO-hálózatok, médiaközpontok stb.) történő, már-már patológiás igazodás, ezen – általában szupranacionális – entitás érdekeinek fokozott figyelembevétele, akár a magyar nemzeti érdek kárára is. Ebből fakad a „nemzetközi standardokra”, a „nyugati sajtóra” meg a „londoni elemzőkre” történő folyamatos hivatkozása a baloldalnak, akkor is, amikor akár általános társadalompolitika (adó, foglalkoztatás-, vagy családpolitika), akár rendkívüli helyzetek (gazdasági válság, energiaárak, tömeges migráció, járványhelyzet, háborús veszély) kapcsán a magyar érdek teljesen mást kíván, mint az előbbiek által diktált receptek. Ezért nem túlzás a külföldi, saját érdeklogikával rendelkező birodalmi erők komprádoraiként, kiszolgálóiként minősíteni a magyarországi baloldali politikumot.

Ezzel szemben – szintén régi hagyományokat folytatva – a magyar jobboldal minimum a mintaformálásban, de sokkal inkább a mintateremtésben látja a (gazdaság)politikai és szociokulturális siker titkát. A történelem ismeretéből fakadó, korábbi, elrettentő példák figyelembevétele mellett ebben jelentékeny szerepet játszik a rendszerváltoztatás utáni időszak legfontosabb felismerése, miszerint is a nyugati intézményi, közjogi és államszervezeti modell egyoldalú és szolgai másolása, a tranzitológia „így kell demokratizálni a közép-európai országokat” tantételének bemagolása nem eredményez társadalmi-politikai stabilitást, ahhoz saját megoldás, a „magyar modell” kell.

Ezért áll a 2010 óta zajló kormányzás fókuszában a döntéshozatal stratégiai autonómiájának visszaszerzése, tehát a kizárólagosan a magyar nemzeti érdek mentén történő politizálás lehetőségének megteremtése.

A „mit látna kívánatosnak Moszkva/Berlin/Brüsszel/a New York Times szerkesztősége?” felvetése helyett itt mindig mindent megelőz a „mi a magyar érdek?” kérdése, és az arra adott válaszokból történik a politikai cselekvés levezetése.

A jobboldali cselekvés krédója

A jobboldal hisz abban, hogy elidegeníthetetlen jogaink forrását a Teremtésben kell keresnünk és hogy a nyugati civilizáció alapját a zsidó-keresztyén kulturális övezet jelenti. A nemzeti identitás erősítése, a föderalisztikus törekvésekkel szemben a (tag)állami szuverenitás védelme elsődleges cél, ez pedig olyan demarkációs vonal, amelyet nem lehet átlépni.

Életmódunk kialakulásának, felvirágzásának és megőrzésének kulcsa a szokásainkból, hagyományainkból, történelmünkből fakadó „mi tudat”

– ma még inkább, mint korábban bármikor. Azt is minden másnál világosabban kell látni, hogy a társadalmak természetes összekötő kapcsainak megkérdőjelezése zajlik világszerte a különböző „kritikai” és „dekonstrukcionalista” gondolatok populáris kultúrába áramoltatása révén. Mélységesen aggasztó a radikális progresszió fundamentalizmusának, a nyílt társadalom eszmeiségének erőltetett terjesztése a világban, amely a különféle vágyakból és késztetésekből emberi jogokat formál. A szabadság nem lehet egyenlő a szabadossággal, hanem szükség szerint együtt jár a teremtés szabályainak és kötelezettségek elfogadásával is. Individualizmus helyett közösség, univerzalizmus helyett partikularizmus: a lokális fontosabb, mint a globális, a rögzítettség szebb, mint a határtalanság.

A jobboldal meggyőződése továbbá, hogy a társadalom alapegysége a család, ahol az anya nő, az apa férfi, a gyermek pedig ajándék – legfőképpen nekünk, hogy hagyhatunk valamit magunkból itt a Földön az utókorra.

Igen, a család az család – ami pedig nem család, az nem család.

Ebből pedig az is következik, hogy a nyugati civilizáció morális és demográfiai válságára csak akkor adható méltó válasz, ha a családi értékek visszanyerik központi helyüket. A család melletti megrendíthetetlen kiállás egyben elutasítja a nyílt társadalom ideológiájának hagyományos értékek (ön)feladását célzó tevékenységét, azt a gonosz és velejéig romlott propagandát, mely a családot „elnyomó közegként” ábrázolja és hazug módon az önmegvalósítás és a kiteljesedés gátjaként állítja be. Válsághelyzetben (is) a politikai aktus alapja a szolidaritás, a szeretet rendje alapján: például azon, a szomszédban élő embertársaink feltétel nélkül történő segítése, akik a háború, az elnyomás sorscsapásainak vannak kitéve. De ez nem jelenti azt, hogy az emberek, a problémák és a konfliktusok áttelepítésével segíteni tudunk ott, ahol a távoli messzeségben van a baj forrása. (Ahogy azt sem, hogy közeli problémákat úgy kellene megoldani, hogy az agresszornak célzott szankció nekünk fáj jobban.) Az a jó és az az üdvös, ha minden egyén és minden nép saját hazájában boldogulhatna, élhetne teljes életet. És végül, de nem utolsósorban a hamis és nihilista egyenlőségelvűsdi helyett irányadó az Alaptörvény tétele: „minden ember becsületének alapja a munka” – igen, ez az a munkaetika, mely azt vallja, hogy a munka nemesít, és hogy ha „munka van, akkor minden van”.

A legélhetőbb alternatíva

És mivel a jobb- és baloldalnak már az alapkérdései radikálisan eltérnek egymástól, az értelemszerűen más válaszadás és gyökeresen eltérő politikai testtartás ebből fakad. A ’90 utáni időszakot jellemző, a „történelem végéről” szóló szuperelmélet és az arra épülő neoliberális konszenzus elutasítása azonban nem csak a szuverenitásvédelem ügyében mutatott fel saját, új mintát Magyarországon. Az elmúlt 12 év egyik legérdekfeszítőbb kérdése magyar szempontból az volt, hogy

lehet-e, kell-e egy országot a nemzetközi neomarxista-progresszív fősodorral szemben kormányozni? – és a választók azt mondták, hogy igen, lehet, és igen, kell is.

És igen, ebbe a keretbe illeszkedik, hogy ha a magyar emberek egészségbiztonsága azt kívánja, kell több forrásból – nyugatról és keletről is – vakcinákat beszerezni; hogy ha Magyarország nemzetbiztonsága úgy kívánja, akkor nem szabad engedelmeskedni a pacifistából hirtelen militaristává vált szirénhangoknak és ki kell maradni a háborúból; és hogy ha a magyar gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelme úgy kívánja, akkor meg kell óvni a születési nemüknek megfelelő önazonossághoz való jogukat.

A gazdasági és szimbolikus mezőbe egyaránt tartozó

„munka, otthon, család” nagystratégiája tehát a magyar választók óriási tömegei számára az azonosulásra – és a boldogulásra – legalkalmasabb alternatívát jelenti a szóba jöhető politikai kínálatból.

Az egy-egy lépéssel mindig előrevivő munkaetikát lehet hányaveti modernséggel lefitymálni, de az tagadhatatlan, hogy a beruházásösztönző, az egész nemzetgazdaságot munkahelyteremtésre sarkalló foglalkoztatáspolitika, illetve a szociál- és adópolitikai, valamint családtámogatási elemeket a legális munkavégzéshez kapcsoló „képlet” meghozta a több mint 20 éve várt eredményt – 3,7-ről 4,7 millióra nőtt a foglalkoztatottak száma, a munkanélküliség 4% alatti, a nettó reálkeresetek az utóbbi évtizedben szakadatlanuk nőnek –, és a demográfiai mutatók kedvező irányba indultak el (a termékenységi ráta a 2011-es 1,23-ról 2021-re 1,56-ra, az újszülöttek száma 88 ezerről 93 ezerre nőtt). Itt még bőségesen van teendő, de a trendváltás tagadhatatlan – legfőképpen azzal az ordenáré habitussal szemben, mely a klímavédelmet a születésszám csökkentésével szándékozik elérni.

A posztkommunizmus visszaszorítása

A további igazolásra nem szoruló cél, a nemzeti érdek mindeneket megelőző képviselete, a munkavégzést és családalapítást összekapcsoló „workfare society” kialakítása mellett persze nem hagyható figyelmen kívül az a terület, melynek kapcsán talán a legtöbb vitát igyekeztek generálni – az ügyben erősen érintett – globalista balliberális establishment körei. Ez pedig a politika háttérbázisát adó – vagy talán a politikai kérdéseket meg is előző –, széles értelemben felfogott populáris kultúra, annak valamennyi alrendszerével: magas kultúra, akadémiai szféra, hagyományos és újmédia, mozgókép-ipar, elemzői-szakértői struktúrák – sőt, még az influenszerkedés is. Ezeket az alrendszereket világszerte a progresszív oldal – legújabbkori nevén: a woke – uralja, és

az egyik legprofesszionálisabb akcióképességük ezzel, hogy már a politika előtt megnyerik a politikát, mivel képesek a számukra meghatározó „társadalmi ügyekben” érzékenyíteni a közvéleményt.

Ez száz százalékban így volt egészen 10-15 évvel ezelőttig itthon is: ez annak köszönhető, hogy a kommunista elit a rendszerváltoztatás során sikerrel – és felelősségre vonás hiányában – tudta átkonvertálni a pártállam idején felhalmozott politikai tőkéjét gazdasági, média és hálózati tőkévé. Ebből fakadt, hogy a ’90-es években és a 2000-es évek első felében is a balliberális narratíva uralta a közbeszédet, fogta a sajtót – „fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit, és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak”, ahogy Gyurcsány mondta Őszödön –, kontrollálta az egyes társadalmi alrendszereket. A kultúrát, az egyetemi, kutatói és elemzői világot és természetesen a „fékek és ellensúlyok rendszerét”, a jogalkalmazást és joggyakorlatot; a meghatározó nemkormányzati hivatali apparátusokban – az Alkotmánybíróságtól az ORTT-n át a civil pénzek osztásáig – az ő kapuőreik voltak többségben. Akkor is hatalmon voltak, ha éppen kormányon nem – ezt hívták ők demokráciának.

A társadalmi ízlés alakítása felett élvezett, már-már monopolisztikus helyzet azonban kezdett az elmúlt évtizedben erősen megtörni, a médiában, a kultúrában, de a közösségi média felületein is: most már nem csak a reformkommunista értelmiségiek tetszeleghetnek „a szakértő” pózában, most már nem a balos sajtó exkluzív jogosultsága a valóság keretezése, hanem a jobboldal is el tudja mondani saját felületein, saját hangján, hogy mit gondol országról, világról. Ez nem a sajtószabadság megszünése vagy valamiféle jobboldali média-takeover – pusztán a posztkommunista struktúrák visszaszorítása.

Elitvezérelt baloldali politikum

A baloldal ettől, saját fontosságtudatának elvesztése miatt frusztrált, de tehetségtelenségük beismerése helyett tovább építgetik a komfortos otthonukként szolgáló véleménybuborékot és másra mutogatnak: az „antidemokratikus” szabályokra, a „nem egyenlő feltételekre”, egymásra, vagy éppen a választókra. A baloldal sikerének azonban leginkább önmaga a gátja: a saját maguk által létrehozott visszhangkamra foglyai. Pártelitjük politizálása nem a valóságra, hanem a progresszív, identitáspolitikai témákra oly érzékeny média napirendalkotására reflektál, így olyan vélelmezett társadalmi megosztottságokra és kreált problémákra építenek taktikát, melyek vagy nem is léteznek, vagy melyeket a jobboldal már rég áthidalt – vagy ad absurdum a magyar emberek számára érdektelenek. 2010 óta a mára már valóban a fasisztáktól a kommunistákig terjedő „népfront” minden létező formációban nekivágott a megmérettetéseknek: 2014-ben részleges közös listával, 2018-ban külön listákkal, (részleges) koordinációval, 2019-ben teljes koordinációval, majd idén teljes összefogással – és a valamennyinek, a totális összefogásnak is totális vereség lett a vége. Ami abszurd, az az, hogy mikor utópisztikus elképzeléseikről kiderül, hogy nincsenek átfedésben a valósággal, a valóságot – benne saját, tegnap még „testvéri” partnereikkel és szavazóikkal – kezdik el minősítgetni. A választás, illetve az azt követő időszak tehát két nagy tanulsággal szolgált:

a baloldal antidemokratikus gőgjéről és az egymás iránti szolidaritás és lojalitás teljes hiányáról ismerszik meg.

Sőt, hogy finoman fogalmazzunk, a balliberális ortodoxia általában is kihívásokkal küszködő társadalommérnökösködő képletei Magyarországon speciális nehézségekkel is terheltek. (Hol vannak már azok az idők, mikor Horn Gyula és csapata egyszerre beszélte a „szakértő technokrata bürokratizmus” és „Kádár népének” nyelvét?) Általánosságban ugyanis elmondható, hogy úgy a szocialisztikus, mind a liberális progressziót egyféle kérlelhetetlen felszabadítási hevület jellemzi, mely jobbá, „demokratikusabbá” akarja neveli az embereket – akkor is, ha ők abból nem kérnek – „érted jöttünk elvtárs, nem ellened”. A ’90-es évek hazai szociálliberálisait tagadhatatlanul jellemző politikai know-how azonban mára már elpárolgott, és helyébe egy teljes tévedésen alapuló, nyugati recepteket mechanikusan átvenni igyekvő túlmozgás lépett, mely ráadásul a korábbi hazai és a kortárs nyugati körülményektől radikálisan eltérő helyi színezettel kénytelen szembesülni. A helyzet ugyanis az, hogy ha valaki szolgálatteljesítés közben „agymosottá” vált, akkor az a magyarországi haladár politikusi elit. A szellemi véleményformálók látják, hogy mik a vezető témák, a népek érzékenyítésére kijelölt „társadalmi ügyek” nyugaton – liberális demokrácia, föderalizmus, multikulturalizmus, gender stb. –, melyek mentén szeretnék idehaza is keretezni a közbeszédet. Ezért a populáris kultúra trendszetternek gondolt közvetítési csatornái – a színművészettől kezdve a marketing- és „civil” világon át a TV-híradókig – ezeket állítják be prioritásnak, melyeket utána a pártpolitikai kommunikáció rendre le is képez: kiváló példa erre akár Brüsszel jogállamiság-diskurzusa, akár az oltásbeszerzések vagy az ukrajnai háború ügye. A probléma – a valóságra történő rácsodálkozás – ott adódik, hogy míg nyugaton valóban professzionális metapolitizálással átformálták (érzékenyítették) a társadalom ízlésvilágát (és nem a politikának van sajtója, hanem a sajtónak politikája), addig idehaza ez éppen a nyilvánosság szerkezetében bekövetkezett „fordulat” miatt nem tudott végbemenni. A magyar jobboldalra azért is – egyszerűen szólva – mérgesek a Lajtán túl, mert a társadalom külföldről importált, fősodratú témák mentén történő érzékenyítését– lényegében ugyanazt az eszköztárat és metodikát felhasználva, mint a liberálisok – blokkolta.

Bővülő jobboldal

Magyarországgal tehát nem „demokrácia-probléma”, hanem „liberalizmus-probléma” van – pontosabban

az a baloldal baja, hogy nem ők vannak hatalmon,

miközben azt egyféle születési előjoguknak, a dolgok természetes rendjének tekintik. Olyannyira, hogy nemzetközi és magyarországi aufklérista színvonalról lépten-nyomon kiderül, hogy szavakban nagyon szereti a demokráciát, de nem igazán tartja tiszteletben, ha mások is gyakorolják is azt. Szemükben ugyanis fontosabb, nagyobb legitimációs erővel bír a liberális tartalommal átitatott „európai értékeknek” történő megfelelés, mint a választóktól kapott felhatalmazás. Ezért sem tetszik nekik, hogy a magyar kormány kifejezetten „illiberális” ügyek mentén hozott létre nemzeti egyetértési pontokat – nem csak az országgyűlési választásokon, de a nemzeti konzultációkon vagy a népszavazásokon is. Az alkotmányról, az állami szuverenitásról, a migrációról vagy a gyermekvédelemről tartott, „populistának” minősített konzultációk a modern magyar politikatörténet legnagyobb újításai, a népszavazások pedig a közvetlen jobboldali pártpolitikai szimpátiákon jóval túlnyúlva alapvetően radikális és baloldali preferenciákkal rendelkező választók tömegeit mozdították el a kormányzati álláspont irányába (A 2016-os referendumon 3,4, a mostanin 3,7 milliónyian szavaztak a kormány álláspontjával megegyezően, míg a Fidesz-KDNP listája 2014-ben 2,3, 2018-ban 2,8, most pedig 3,1 millió voksot vonzott be).

És akkor „tovább is van, mondom még”.

A jobboldal egyre bővülő centripetális erejét mutatja számos más választási tényadat is.

Ezek közül a legfontosabb talán, hogy a Fidesz-KDNP támogatottságának területi eloszlása egyre kiegyenlítettebb képet mutat. Valamennyi megyében – és Budapesten is – erősödött a pártszövetség (a 19 megyében nyert is), és a 106 választókerületből 102 körzetben produkáltak jobb eredményt jelöltjei, mint négy évvel ezelőtt. Sőt, ami még kiemelkedőbb, az az egyéniben elért „abszolút győzelmek” radikálisan növekvő iránya: míg 2014-ben 20 körzetben nyertek több mint 50%-kal, addig 2018-ban 47, 2022-ben pedig 65 választókerületben. Az ország 3155 településéből 3108-ben (99%) győzött a kormányzó jobboldal: a falusias-kisvárosias régiókban megkérdőjelezhetetlen a fölénye, de a 23 megyei jogú városból is 19-ben az élen végzett.

És bár rendszeresen Budapestet szokták emlegetni ellenzéki fellegvárként, a helyzet – már az ő szempontjukból – korántsem ilyen rózsás: a baloldal a fővárosban listán 8%-ot zuhant, és egyéniben sehol sem tudott jobb eredményt felmutatni, míg a kormánypártok 3%-ot erősödtek és a 18-ból 15 választókerületben több szavazatot kaptak jelöltjei 2018-hoz képest. Budapest többsége sosem volt jobboldali – a 2010-19 közötti időszak inkább kivételnek mondható –, de a Fidesz-KDNP itt elért 41%-a és az olló 20-ról 7%-ra történő záródása azt mutatja (főleg nyugat-európai nagyvárosokban eltűnőben lévő „keresztyéndemokrata” pártok fényében), hogy a kormányerőnek még itt is van bővülési potenciálja.

Felhatalmazás a folytatásra

A magyar jobboldal most érkezett meg, most győzött igazán. A választók nem csak jóváhagyták a mögöttünk hagyott 12 évet, de felhatalmazást is adtak a mára mindenki számára világossá és érthetővé vált politikai irány folytatására. A teljesítménnyel, nemzeti érdek képviseletével, az okos politizálással, a stratégiai nyugalommal, és az ellenzék táborába mélyen benyúló narratívaalkotással

létrejött tehát Magyarország legintegratívabb politikai közössége.

Most nyer igazán értelmet a „néppárt” kifejezés – mert néppárt az, amely valamennyi társadalmi csoportban releváns támogatottsággal rendelkezik, mely összességében abszolút többséget ad ki. Ma Magyarországon „orbáni konszenzus” van kialakulóban, a Fidesz nem csak szavazatmegtartásban, de szavazatszerzésben is egyedülálló politikai képességeket mutat fel – és például a gyermekvédelmi népszavazás eredménye alapján

még sok százezres bővülési potenciál van a rendszerben. A jobboldal és vonzáskörzetei felé tartó mozgásnak vagyunk a szemtanúi idehaza,

mely egyszerre rejt magában lehetőséget és ró ki feladatot. Egyfelől soha akkora tere nem volt annak, hogy alapvetően baloldali habitusú választók a saját és az ország biztonságának garanciájaként egy jobboldali kormányzatot azonosítsanak be hosszú távra. Másfelől felelősségünk nem állhat meg az ország, de a nemzet határainál sem – segítenünk kell külföldi barátainknak, meg kell mentenünk Európát. Szintén a saját elitjétől; ha idehaza sikerült, miért ne menne nagyban is? Rajta hát!

A cikket ide kattintva a Magyar Nemzet oldalán is eléri.

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke győzelmi beszédet mond a Fidesz-KDNP eredményváró rendezvényén, a Bálnában az országgyűlési választás és gyermekvédelmi népszavazás napján, 2022. április 3-án