Kövér László: a rendszerváltoztatás az ’56-os hősöknek is köszönhető

Kövér László a Magyar Nemzetnek adott interjút.

Mit üzen nekünk ma az 1956-os forradalom?

Trianon után, a második világháborút követően volt egy kegyelmi pillanat a magyarok életében, amikor az 1945-ös választásokon a nemzet kifejezte igényét, hogy demokratikus, polgári társadalomban kíván élni. Mindössze 17 százalékot szerzett a Kommunista Párt, amely ezután nem sokkal – Sztálin hathatós segítségével és a Nyugat árulásával – mégis átvette a hatalmat. Ezek után jött a Rákosi-rendszer rettenete, ami felfoghatatlan borzalmat és idiotizmust jelentett egyszerre. Emiatt robbantak ki a Trianon óta felgyülemlett történelmi energiák a magyarokból 1956-ban. Az emberek egy normális, szuverén országban szerettek volna élni, és lerázták magukról a kommunista igát. Sajnos hamarosan kiderült, hogy az orosz tankokkal szemben nincs esélyünk, és a magyaroknak hosszú évtizedekre el kellett temetniük az álmukat a szabad Magyarországról – mégsem örökre. 1956 azt üzeni nekünk, hogy soha nem szabad eltérni a nemzeti célunktól, elhagyni a szabadságvágytól diktált cselekvést, és elveszteni a reményt. Mindig van remény, csak kitartásra van szükség, és előbb-utóbb elérjük, amit akarunk.

Mennyire történelem már, és mennyire a mai életünk része még 1956?

Szerintem most érünk fordulóponthoz. Azok közül, akik átélték a forradalmat, már kevesen maradtak közöttünk, de a mi generációnk még a szüleivel – vagy a mi esetünkben Wittner Máriával és Horváth János bátyámmal is – beszélgetve úgy hallott a történelmi eseményekről, hogy amit elmeséltek, az közvetlenül átélt történelemként átadva a mi személyes élményünkké is vált. Amikor a nagyszüleink, szüleink az életükről meséltek, akkor a történelmünkről adtak élményszerű beszámolót. A mi gyermekeink közül viszont már csak a szerencsés kivételek halottak a nagyszüleiktől az ’56-os eseményekről, a náluk fiatalabbak számára pedig már ez a lehetőség sem adatott meg. Abban az értelemben nem történt meg 1956 feldolgozása, hogy az kollektív felszabadító élménnyé tudott volna válni. Egymás mellett, szép csöndben és igazságtétel nélkül öregedtek meg azok, akik a barikádokon voltak, és azok, akik idegen fegyverekkel lövettek rájuk. Hosszú idő lesz még, mire ennek az eseménynek a történelmi jelentősége a helyére kerül, mint 1848 vagy Szent István államalapítása, amelyek értelmezése körül nincsenek már nagy viták. Anélkül van még itt velünk 1956, hogy tudnánk, társadalmi konfliktusaink és neurózisaink részben éppen a forradalom előzményeiben illetve következményeiben gyökereznek.

Az önök családjában van a forradalomhoz kapcsolódó történet?

Édesapám a forradalom idején volt katona Budapesten. Két évre sorozták be, de menet közben három évre emelték a szolgálati idejét. Majd ezután sem szerelték le, így ragadt a fővárosban. Egy alkalommal teherautósofőrként ment a városba élelmiszerért, de mire visszaértek, az oroszok szétlőtték a laktanyát, és a katonák szétszéledtek. Apám kikereste a katonakönyvét az irathalmazból, és gyalog hazament Pápára, közvetlenül tehát nem vett részt a forradalomban.

Mit gondol arról, hogy nemzeti ünnepeink többnyire tragédiákhoz kötődnek? Hogyan lehet a szomorú eseményekben meglátni az ünnepelnivalót?

Nem egyértelmű számomra, hogy baj lenne, hogy ilyen történelem jutott nekünk, és szomorúak az ünnepeink. Nem feltétlenül azoknál van az előny, akiknek könnyebb sorsa volt, és így nem kellett alaposan értelmezniük a saját történelmüket. Itt, az Országház Nándorfehérvári termében a Hunyadi János 1456-os diadalát ábrázoló freskón az a felirat áll, hogy „Magyarország a kereszténység védőbástyája”. A festményt pedig Európa emblematikus katedrálisai szegélyezik. Ezt a képet akár 2015 után is festhették volna. Pedig annyi történt csak, hogy mi már átéltük egyszer, ami most Európában zajlik, és ezért tudtuk jobban értelmezni azt, amikor nagy tömegek jelentek meg a határon, és elindultak az autópályákon gyalogolva nyugat felé. Az előbb idézett felirat sem saját magunkról kiállított erkölcsi bizonyítvány, hanem mások mondták ezt rólunk korábban, amikor, ha nem is segítettek, de legalább erkölcsileg még elismerték az áldozatot, amit vállaltunk. Az oszmán birodalommal szembeni küzdelemben ugyanis demográfiai értelemben szinte összeomlott a magyarság, és ennek a végső kifejlete lett Trianon. Lehet a bukásra is ünneplőbe öltözött lélekkel emlékezni, ha van benne erkölcsi érték, mintát adó áldozatvállalás, és így a jövő generációk többek lehetnek általa. 1956-nak a végső szakasza tragédia volt, de a forradalom első napjai dicsőségesek voltak. Nem véletlenül mondta a kiábrándult kommunista Albert Camus, hogy a magyarok többet tettek a szabadságáért, mint bármelyik nép a világon. Azt is mások mondták rólunk, hogy mi vertük be az első szöget a kommunizmus koporsójába. Az 1989–90-es rendszerváltoztatás is azok hősiességének köszönhető, akik – akár az életüket adva – részt vettek a forradalomban.

Miért zajlottak a mi forradalmaink többnyire békésen, a csőcselék erőszakossága nélkül?

Nem messze tőlünk, az Országházban őrizzük Munkácsy Mihálynak a honfoglalásról készült festményét, amely szerintem hitelesen ábrázolja a történetet, hiszen nem egy másokat erőszakosan letaposó hódító nép diadalát örökíti meg, hanem azt a pillanatot, amikor a Kárpát-medencében élő népek elfogadták a honfoglaló magyarok bejövetelét és primátusát. Ez azért volt lehetséges, mert mi katonanép voltunk, a többiek pedig földművelők. Minket sokáig harcias népként tartottak számon. Mégis, szerintem megmagyarázhatatlanul békés természettel vagyunk megáldva. Nem bonyolódtunk például hódító háborúkba az ország határain túl. 1848 is vértelen forradalom volt. 1956. október 23-án is békésen indultak az események. Később azért torkollott erőszakba a forradalom, mert a kommunisták aljas módon, az ország több pontján a fegyvertelen tömegbe lövettek. Még ma sem tudjuk, mennyien haltak meg például a Kossuth téri sortűzben. 1990-ben is büszkék voltunk rá, hogy vérontás nélkül zajlott le az átmenet. Még egy pofon sem csattant, pedig most már úgy látom, hogy azért igény lett volna néhányra. Lehet, hogy nem mindig jó dolog, ha egy nép ennyire békésen, nyugodtan kezeli csak a konfliktusait.

Csak nem bánja, hogy nem „tetszettünk forradalmat csinálni”?

Gondoljunk csak bele, van-e még rajtunk kívül itt Közép- és Kelet-Európában olyan nép, amelyik erőszak nélkül próbálta érvényesíteni a saját jogait. Nem találunk ilyet. Kérdés tehát, hogy azok jártak-e jobban, akik békések voltak, vagy akik alkalomadtán erőszakosan léptek fel? Az észak-macedóniai albánoknak van saját állami egyetemük, a moldáviai gagauzoknak – legalább papíron – van autonómiájuk, az erdélyi magyaroknak egyik sincs. Látszólag tehát nem volt kifizetődő a békés hozzáállásunk. Ugyanakkor mi nemcsak katonanép vagyunk, hanem jogásznemzetnek is tartjuk magunkat. Némi naivitással mindig jogi eszközökkel próbáltuk kiküzdeni az igazunkat, és nem értettük, ha a jog szerint nekünk van igazunk, milyen erkölcsi és jogi alapra támaszkodik az, aki ezt nem ismeri el. Egészen 2010-ig tartott, mire megértettük, hogy a politika alapvetően az erők játéka, amiben annak van igaza, aki érvényesíteni tudja az álláspontját. Hála Istennek, azóta sikerült bebizonyítani, hogy demokratikus, békés eszközökkel is lehet az érdekeinket határozottan érvényesíteni, akár még annál is jobban, mint ami az erőnkből és a politikai súlyunkból következne. De nem árt vigyázni, nehogy a béketűrés balekságnak látsszon politikai ellenfeleink szemében.

Mégis, mintha a jobboldalon is lennének olyanok, akik a korábbi, kevésbé hatékony hozzáállást sírják vissza. Mit gondol erről?

Össze lehet vetni az eredmény szempontjából a korábbi időszakot a mostanival. Tekintsünk is el azoktól, akik Kovács László „tanuljunk meg kicsiknek lenni” filozófiáját vallották, akik valakit mindig kiszolgáltak. Nézzük csak az alapszerződéseinket, amelyek közül az elsőt Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere kötötte meg az ukránokkal. Az elsők között ismertük el Ukrajna függetlenségét. Most pedig ott tartunk, hogy a szomszédunk – amelyet harminc éven keresztül mindenféle gesztusokkal elhalmoztunk, és ahol csak lehetett, segítettünk, akár az ország nem működő állami funkcióit is ellátva egy-egy árvíz idején –, miután megkapta a segítségünkkel az uniós vízummentességet, egy hétre rá beterjesztette azt a nyelvtörvényt, ami az ukrán lakosság mindössze 0,3 százalékát kitevő magyarokat megalázza, és meg akarja fosztani a nemzeti önazonosságától. Mindezek után kérdezem én: az a célravezetőbb, ha véget nem érően gesztusokat teszünk másoknak, hátha egyszer meghálálják azokat, vagy pedig az, amit most mi teszünk, hogy kiállunk az igazunkért, és amíg nem térnek vissza a normális viszonyokhoz a szomszédban, addig blokkoljuk a NATO-hoz való közeledésüket, akárki is próbál ránk nyomást gyakorolni Európában vagy a tengerentúlról.

Ön szerint a gulyáskommunizmus illúziója és az elmúlt évtizedek jóléte által elpuhított magyarság ma képes lenne egy, az ’56-oshoz hasonló hősies kiállásra?

Az egyik kedvenc Cseh Tamás-dalomban a két háború poklát megjárt, nagyapáink korabeli ember így kesereg a mi generációnkról: „Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul / kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” – és ami azt illeti, a látszat szerint nekünk is van aggódnivalónk az utánunk következő nemzedékek miatt. Én mégis azt gondolom, hogy az emberi társadalmakból egy-egy történelmi szituáció hirtelen egészen váratlan dolgokat hozhat elő. Ami fontos, hogy egy nemzet képes-e még magára egyáltalán közösségként tekinteni, hordozza és értelmezi-e a saját történelmét, van-e közös erkölcsi meggyőződése. A magyar fiatalok sokkal többet tudnak a történelmünkről, mint a nyugati kortársaik a sajátjukról. Nekünk még van történelemtudatunk, és számon tartjuk a hőseinket. Még fontos számunkra a család. Amíg ez a kincs, ez a gyökérzet létezik, addig szerintem csak történelmi szituáció kérdése, hogy kiderüljön, van-e bennünk tartás. Amúgy: mennél inkább van, annál több esélyünk van arra, hogy elkerüljük, hogy ezt vészhelyzetben kelljen bizonyítanunk.

Mit gondol arról, hogy egyre gyakrabban kerül szóba jobboldali körökben: a kommunista Nagy Imre képe kell legyen a meghatározó, és nem a hőst kell benne látni?

Amit Orbán Viktor 1989. június 16-án Nagy Imréről elmondott, azzal ma is szó szerint egyezik a véleményem. Nagy Imréről valóban igaz, hogy az NKVD tisztjeként tért haza a Szovjetunióból, hogy a padlássöprések az ő nevéhez fűződnek, hogy kommunista belügyminiszter volt, hogy ezt megelőzően ő volt az első kommunista házelnök, aki levezényelte a Parlament egypártrendszeresítését. Részt vett minden rosszban, amiben csak lehetett, és az utolsó pillanatig hű maradt a szocialista eszméhez. A nemzethez tartozása és a magyarokkal való közösségvállalása ugyanakkor az akasztófa árnyékában felülírta mindezt. Nem szabad kidobni Nagy Imrét az ötvenhatos mártírok panteonjából, mert ő attól függetlenül vértanú, hogy mit követett el korábban. Pál is Saulként kezdte. Hibát követnénk el, ha megtagadnánk azt az életmintát, ami végső soron az önfeláldozásig vitte el Nagy Imrét. Ezzel sok embert rekesztenénk ki abból a lehetőségből, hogy élete döntő pillanatában a jó oldalra álljon.

A megbocsátás valóban szükséges, már csak magunk miatt is, de egyben felejtsük is el teljesen az elkövetett gazságokat?

Az más kérdés, hogy meg kell haladni azt a posztkommunista manipulációt, miszerint 1956-ot Nagy Imrével és az úgy nevezett pártellenzékkel azonosítsuk, csak hogy a posztkommunisták hazudhassanak valami dicsőséges múltat maguknak. Az a helyes, ha Nagy Imrét a piedesztálról leszállítjuk a többi ötvenhatos mártír mellé. Hiszen ő sem tett többet, mint azok, akikkel együtt van eltemetve.

1956 kapcsán ma már szomorú párhuzamként a 2006. októberi események is fölmerülnek. Mit gondol arról, hogy még ma is Gyurcsány Ferenc ellen kell küzdenie a polgári oldalnak?

Annak a béketűrő mentalitásnak, amiről már beszéltünk, vannak hátrányai is. Gyurcsány Ferenc ittléte a politikában szégyene a teljes magyar ellenzéknek, azon belül elsősorban a szocialistáknak, akiknek nemcsak azért kellett volna kivetniük maguk közül a volt miniszterelnököt, mert tönkretette az országot, hanem azért is, mert a saját politikai közösségét is szétrombolta. Szégyene ez a magyar igazságszolgáltatásnak is, hiszen még Szanyi Tibor is azt mondta, hogy Gyurcsány Ferencnek vagy a Csillagbörtön, vagy a Lipótmező lett volna a megfelelő hely. Ne felejtsük, hogy Gyurcsány Ferenc összeesküvést szőtt a magyar demokrácia megdöntésére 2006-ban, az országgyűlési választás előtt. Hangsúlyozom: nem utána, hanem előtte! Azt a felvetést sem mi, hanem SZDSZ-es képviselők engedték meg maguknak először, hogy a magyar titkosszolgálatok és a rendőrség csak szakmai balfékségből, vagy cinkos módon asszisztálva járultak-e hozzá a cigánygyilkosságokhoz. Ez mind a mai napig egy jogos kérdés.

A forradalom ötvenedik évfordulóján történtekről mi a véleménye?

Ami a tévészékház előtt történt, az része volt az összeesküvésnek. Előre megtervezett provokáció volt, aminek – a forgatókönyv szerint – emberhalállal kellett volna végződnie. A Jóisten gondviselésének köszönhető csak, hogy a vízágyút szállító, égő rendőrségi járműből élve menekültek ki a benne ülők. Gyurcsány Ferenc másnap a kamerák előtt az egyik sérült rendőr betegágyánál állt, de valójában a ravatalánál szeretett volna ott lenni, hogy az utcai zavargásokat felhasználva a felelősségét az ellenzékre hárítsa. Hiszen tudta, hogy már a 2006-os választás másnapján elvesztette a 2010-es parlamenti voksolást. Egyetlen esélye az volt, ha eltünteti ellenfeleit a legitim politika színpadáról. Erről szólt ez az egész forgatókönyv.

Nem hangzik ez kicsit összeesküvéselmélet-szerűen?

Arra, hogy ez nem csak fantazmagória, többek között az a bizonyíték, hogy Gyurcsány Ferenc ma is ugyanezt csinálja, földönfutóvá tétellel és bebörtönzéssel fenyegeti a politikai ellenfeleit és mindenkit, aki a mostani kormány mögé áll. Azt mondja, hogy az alkotmányos szabályokat felülírva fogja megváltoztatni hazánk alkotmányos berendezkedését. Ez utóbbinak amúgy szerintem minimum fel kellene keltenie az igazságszolgáltatás szerveinek a figyelmét. Az egész magyar demokrácia szégyene, hogy ez az ember még a politikai porondon van, még mindig az ellenzék vezére lehet, és egy véreskezű kommunista gyilkos véresszájú unokáját maga előtt tolva kíván visszatérni a hatalomba. Azt is meg kell említeni, hogy a Nyugat ugyanúgy hagyott cserben minket 2006-ban, mint 1956-ban, és most is ugyanúgy szívesebben kooperálnának egy kollaboráns neobolsevista bandával, mint ahogy 1989–90 után is jobban örültek volna, ha nincs hatalmi változás hazánkban, hiszen az úgynevezett reformkommunistákkal már korábban elkezdtek sikerrel üzletelni.

A polgári oldalon ma is sokan elégedetlenek, hogy elmaradt az elszámoltatás. Önöknek ebben nincs felelősségük?

Azt gondolom, hogy a 2010-et követő kormánynak semmi felelőssége nincs abban, hogy Gyurcsány Ferencet és tettestársait nem sikerült elszámoltatni. Jogállami keretek között ennyire futotta a magyar igazságszolgáltatás erejéből. Senki ne gondolja, hogy jobb lett volna, ha 2010-ben úgy állunk hozzá az elszámoltatáshoz, mint ahogy Gyurcsány fenyeget bennünket most. Talán a rendszerváltáskor indokolt lett volna ez, de nem volt meg a jogi alapja, és a politikai előfeltételek sem voltak adottak. Egyszerűen nem volt olyan hangulat az országban, ami kikényszerítette volna, hogy az SZDSZ segítse az esetleg ehhez szükséges kétharmados törvényalkotásban az Antall-kormányt, amely szintén inkább kiegyezni akart a posztkommunista elittel. Az emberek ugyanis ekkor már a munkanélküliség rémével és a saját megélhetésükkel voltak elfoglalva.

Arról mit gondol, hogy magukat új erőnek nevező, és az elszámoltatás elmaradását számon kérő politikai pártok ma Gyurcsánnyal indulnak közös listán?

A Jobbik viselkedésén csak az csodálkozik, aki nem olvasta Csurka Istvánnak az új proletárpárt megjelenéséről szóló írását, amelyben még 2009-ben kifejtette, hogy a Jobbik egy kommunista kreatúra. Az LMP-vel szemben pedig sikerrel hajtották végre azt a manipulációt, amit a Fidesszel szemben nem sikerült 1993-ban: belülről verték szét a pártot, amelynek maradék képviselői – önbecsülésük teljes feladásával – ma azért szoronganak, hogy vajon kapnak-e egy frakciónyi helyet Gyurcsány listáján. A Momentumról a gyanútlan ember az első pillanatban azt gondolhatta volna, hogy ők az új generáció, és egy pillanatra sokakkal még azt is elhitették magukról, hogy ők egy polgári, sőt konzervatív erő. Ez az illúzió addig tarthatott, amíg valaki meg nem nézte, hogy pontosan ki fia-borja a Momentum vezérkara. Innentől világossá vált, hogy a Momentum egy jól kigondolt, de – tehetséges szereplők híján – pocsékul végrehajtott politikai projekt volt, aminek az egyetlen maradandó következménye, hogy a 2024-es olimpiát sikerült átjátszani a franciák kezére.

Nemcsak hogy közös listán indul az ellenzék, de az erőszakos gyurcsányi stílust is átvették a többiek. Erről mi a véleménye?

Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Aki benevez a „ki a legjobb Gyurcsány Ferenc” című versenyre, az olyan lesz, mint Gyurcsány Ferenc, csak gyöngébb kiadásban, elveszíti az önállóságát, és erkölcsi értelemben is hasonul a DK elnökéhez. Hibás politikai számítás következménye, ami az ellenzékkel történt. A Jobbiknak és az LMP-nek is megvolt ugyanis a lehetősége, hogy politikai alternatívát mutasson fel a rendszerváltoztatás dichotómiája által meghatározott pártokhoz képest, de ezt az esélyt eljátszották. A kilencvenes évekbeli sikereit a Fidesz is részben annak köszönhette, hogy kitartottunk amellett: sem az MDF, sem az SZDSZ nem minta a számunkra, hanem a két párt ellentétének meghaladására, politikájának szintézisére törekszünk, és mi leszünk a harmadik erő, ami átviszi az országot a XXI. századba. Először mi használtuk ezt a gondolatot, ugyanakkor bennünk volt erkölcsi tartás az elvszerű utat választani akkor is, amikor az éppen nem tűnt kifizetődőnek. Emlékezzünk csak a Demokratikus Charta kezdeményezésre, amibe nem szálltunk be, kockáztatva, hogy 1994-ben kiesünk a parlamentből. Az LMP és a Jobbik az Alaptörvény vitájánál vesztette el az esélyét. Az Alaptörvény ugyanis mind teremtésvédelmi, mind nemzeti radikális nézőpontból tartalmaz olyan elemeket, amelyeket más alkotmányok nem, ugyanakkor nem tartalmaz semmi olyat, amit a két párt eredeti alapállása szerint komolyan vitatni lehetne. Az ellenzéki pártok mégis kimaradtak az alkotmányozásból. Az LMP bojkottálta azt, a Jobbik pedig nemmel szavazott. A többi ellenzéki párt is adta tehát a lovat az alá a néhány eszét vesztett gyurcsányista alá, aki az alaptörvény illegitimitásának állításából kiindulva szeretné befejezni a 2006-os puccskísérletet.

Milyen érzéseket kelt önben, hogy Nyugaton egyre erősödnek a nálunk a kommunizmusból ismert jelenségek? Meg kell kongatnunk emiatt a vészharangot?

Miért gondoljuk azt, hogy nekünk a Nyugat az a mérce, amit el kell érni? Az elmúlt tíz évben kiderült, hogy – miniszterelnök úr szavaival élve – míg mi azt hittük, hogy Európa a jövőnk, addig valójában mi vagyunk Európa jövője. Már ha egyáltalán Európa méltóztatik üres kommunikációs fogások és konferenciázgatások mellett érdemben is foglalkozni a saját jövőjével, és figyelmet fordítani ránk. Igaz, túlságosan nagy erők dolgoznak azon, hogy felszámolják Európát abban a formában, ahogy az elmúlt ezer évben létezett.

Mik ezek az erők?

Ha megnézzük, hogy van-e különbség a nácizmus, a kommunizmus és az egyre inkább totalitárius jegyeket mutató liberalizmus között, riasztó hasonlósággal találkozunk. Elég, ha az állam által kiszervezett cenzúrára, a véleményszabadság immáron jogi eszközökkel is folyó korlátozására vagy az antifa erőszakosságára gondolunk, amiben visszaköszön a kommunista vagy náci keretlegények erőszakossága. Van viszont egy különbség, ami különösen félelmetessé teszi a jövőt. A nácik és a kommunisták is objektív kritériumok alapján jelölték ki a megsemmisítésre ítélt ellenséget. A nácik a faji alapon alacsonyabb rendűnek tekintett népeket, a kommunisták pedig az osztályellenségeket. Ha valaki történetesen zsidónak vagy „burzsujnak” született, nem volt esélye elkerülni, hogy az ellenségek listájára kerüljön. Ma a liberálisok okosabbak, mert nem az ellenséget jelölik ki, hanem a „jó emberek” körét, és mindenki „szabadon” eldöntheti, hogy az egyre növekvő erkölcsi és egzisztenciális nyomás közepette beáll-e a „jó emberek” közé, ahol védettnek tekintheti magát, vagy inkább marad a különböző „fóbiások”, „rémisztő képződmények” és „klímabűnözők” potenciálisan likvidálandó táborában. Mivel pedig a média és a kultúra irányítása régóta a liberálisok kezében van, egyre nehezebb vállalni a normalitáson alapuló értékrendet tükröző véleményt. Ha ez így megy tovább, akkor pár generáció múlva senkinek, aki nem hajlandó nyilvánosan hitet tenni az új „világvallás” mellett, nem lesz lehetősége, hogy a liberálisok által felépített szelekciós mechanizmus ellenére bekerüljön az egyetemekre, bírói székekbe, az államigazgatásba, a multik helyi lerakatainak viszonylag jól fizető állásaiba vagy a médiába, különösen nem a döntéshozók körébe. A történelemben eddig nem tapasztalt hatékonyságú manipulációs eszközök – az internet totális ellenőrzése – révén pedig nem feltétlenül kell tömeges ellenállás kiprovokálását kockáztatva, nyílt erőszakhoz folyamodniuk, a terror enélkül is működtethető.

Nem gondolja, hogy talán túlzottan borongós képet fest a jövőről?

Azért beszélek a jövőről, mert már van két unokám, és nem tudok más szemüvegen keresztül nézni arra, amit csinálok, mint úgy, hogy mi lesz a gyerekeim gyermekeivel. De azok, akik abból csinálnak „európai értéket”, hogy ne legyen gyerekük az embereknek, vajon kinek a jövőjéért dolgoznak, és miért higgyem el, hogy ők áldozatot vállalnának a jövőért, és nem csak a saját érdekeiket nézik? Ráadásul ezek az emberek még Istenben és az örök életben sem hisznek, így számukra a világ valóban ott ér véget, amikor a sírba teszik őket. A Szovjetunió és a kommunizmus igája alól való szabadulás, amiért az ötvenhatos hősök küzdöttek, sajnos lehet, hogy csak gyönge kihívás volt ahhoz képest, amivel az előttünk álló évtizedekben kell megküzdenünk. De „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Még van választásunk, ne hagyjuk magunkat!