Az életünk is rámehet a munkánkra: a WHO betegséggé nyilvánította a kiégési szindrómát

A burnout vagy más néven kiégési szindróma egy hosszú folyamat, melyben a krónikus stressz okozta túlterhelés kulcsszerepet játszik. Mivel a munkahelyünkön töltjük életünk jelentős részét, ezért fontos megbirkóznunk az itt elszenvedett megrázkódtatásokkal. Az, hogy ez kire hogyan hat, már egyénfüggő. Andráska Zsófia üzlet- és életvezetési tanácsadóval beszélgettünk. 

A problémák gyökere

A stressz sokszor azért keletkezik, mert az érintettek úgy érzik, hogy nincsenek ráhatással az események alakulására, vagyis el kell viselniük a körülményeket. Ugyanakkor szakértőnk szerint az is sok probléma forrása lehet, ha nem vagyunk képesek nemet mondani.

– Amikor nem tudjuk felvállalni a munkahelyi konfliktusokat, túlzott elvárásokkal találkozunk (rövid határ-

idők, túlórák), állandóan falakba ütközünk, akkor az igényeink nem tudnak kifejezésre jutni, és ez egy belső feszültség kialakulásához vezet. Ilyenkor meg kell próbálni jelezni a problémáinkat a munkáltató felé, hogy az tudjon reagálni a helyzetre. Ha ez a kommunikációs csatorna nem működik megfelelően, akkor viszont kialakul az elégedetlenség érzése, és az ismétlődő negatív események előbb-utóbb magukkal sodorják a dolgozót.

Néhány esetben viszont a rossz vezetői magatartás okozza a problémákat. A kiszámíthatatlan, nem tisztázott elvárások is többletterhet rónak a munkavállalókra, illetve a bizonytalan légkör sincs jó hatással a foglalkoztatottakra.

Bármelyik tényező táptalajává válhat a kiégésnek, melyre végül rámehet az egyén magánélete: az önértékelése, a párkapcsolata, a boldogságmegélési képessége és az egészsége is.

A cinikus dolgozón még lehet segíteni

A burnout elkerülésében kulcsfontosságú az időfaktor. Az a pillanat, amikor még meg tudjuk akadályozni, hogy elmélyüljön a probléma.

– A dolgozó részéről többféleképpen is megmutatkozhat a kiégés. Intő jel lehet a munka elhanyagolása, a minő-

ség romlása, esetleg a gyakori késés. Ez egyfajta lázadás a foglalkoztatott részéről, ahogy a cinizmus megjelenése is. Ilyenkor viszont még van érzelmi kötődés, vagyis a munkavállalónak még fontos az állása. Amikor ez megszűnik, ott kezdődnek az igazi problémák. Ha nem sikerül megállítani a folyamatot, akkor elpárolog a maradék motiváció, súlytalanná válnak a feladatok, és az érintett fokozatosan elkezd eltávolodni a munkájától. Ennek végső stádiuma a teljes érdektelenség, amikor az élet többi területére is kihat ez a negatív érzés. Ilyenkor úgy érzi az érintett, hogy minden elszürkül. Érdekes, hogy sokszor nem is tudatosodik a kiégés az érintettekben, csupán állandóan fáradtak, kedvetlennek érzik magukat.

Pánikrohamtól a szívinfarktusig

– Súlyos esetekben fizikális tünetei is lehetnek ennek a szindrómának. A szorongásból adódóan többféle betegség is kialakulhat. Ilyen lehet a pánikroham, a magas vérnyomás, a depresszió, a diabétesz, de sokan küzdenek alvászavarokkal, fejfájással és emésztési problémákkal is. Elhúzódó, tartós kiégés esetén pedig daganat vagy stroke is megjelenhet, így fontos, hogy ne vegyük félvállról a lelki problémáinkat, hanem foglalkozzunk velük – zárta Andráska Zsófia.

Közös érdek lenne a megelőzés

A kiégési szindróma ellenszere a megelőzés, mely nem csupán a munkavállaló, hanem a munkáltató érdeke is. – Ma már számtalan lehetőség van arra, hogy a cégek levegyék a terhet a dolgozókról. Ilyen az otthonról végezhető munka vagy a rugalmas munkaidőkeret (pl.: csúsztatott munkarend) is – mondta szakértőnk. A foglalkoztatott részéről nagyon fontos, hogy tudatosítsa magában a problémáit, mert csak így tud változtatni a helyzeten. – Az is nagyon fontos, hogy ki hogyan birkózik meg a felmerülő kudarcokkal az életében. Ez függ attól is, hogy milyen hatások érnek minket gyermekkorunkban, milyen mintát látunk otthon és a közvetlen környezetünkben. Amikor egy ilyen helyzetben találjuk magunkat, akkor az nyilvánvalóan azért alakul ki, mert passzívak voltunk. Nem tettünk meg valamit, amit meg kellett volna. Ez több okból lehetséges. Közrejátszhat az egyéni alkalmazkodóképesség, a megfelelési kényszer, a változtatástól való félelem is. A lényeg az önismeret, mely által nőhet az önbizalmunk is. A nagyon alkalmazkodó embereknek érdemes feltenniük a kérdést, hogy miért szorítják háttérbe önmagukat. Miért akarnak mindenkinek megfelelni? Miért félnek attól, hogy másképp nem lesznek szerethetők?

Kiút a szorongásból

Két út lehetséges, ha észrevettük magunkon a burnout szindróma jeleit. Vagy elfogadjuk a fennálló helyzetet és az életünk más területén próbáljuk megtalálni azokat a pillanatokat, amik boldoggá és teljessé tesznek minket, vagy váltunk és új munka után nézünk. Ezeket gondoljuk át: – Melyek voltak azok az élethelyzetek, ahol nem álltunk ki önmagunkért? – Így akarunk-e élni még éveken át, vagy itt az ideje, hogy változtassunk? – Hogyan éljük meg, hogy nem vagyunk ráhatással az eseményekre? 

– Hajlandóak vagyunk-e akár pályát is módosítani annak érdekében, hogy teljesebb és boldogabb életet élhessünk?

Segít a rövidebb munkaidő?

Ahány kutatás, annyi eredmény született azzal kapcsolatban, hogy milyen hatása van annak, ha a heti munkaórák számát csökkentik. Nézzünk néhány országot, ahol működött a rugalmasság, és ahol nem. Egy új-zélandi pénzügyi alapkezelő cég vezetője úgy döntött tavaly, hogy kipróbálja a négynapos munkahetet annak érdekében, hogy a dolgozóit több szabadidővel jutalmazza. Az alkalmazottak meghálálták a bizalmat, a cégvezető pedig elégedett a teljesítménnyel. Egy glasgow-i marketinges vállalatnak is megtérült a rövidebb munkahét. Az operatív igazgató szerint 30%-kal nőtt meg a cég teljesítménye, a dolgozói pedig boldogabbak lettek. Franciaországban 2000-ben még lelkesen ünnepelték a 35 órás munkahét bevezetését, de néhány gyár – főként az autóipari szektorban – a versenyképessége megtartása miatt kénytelen volt megállapodni a szakszervezetekkel, és emelni a munkaórákat. Svédországban sem vált be a kezdeményezés. Itt egyszerűen túl drágának tartották a 6 órás munkanapokat. A dolgozók nem tudták elvégezni az összes munkát a rövidített munkaheteken, így pluszalkalmazottakat kellett felvenni.

– Vannak olyan szakmák, amelyek különösen érintettek a kiégési szindrómában? – Igen. Azok az emberek, akik úgynevezett „énképformáló szakmákban" dolgoznak, mint például a pedagógusok, az orvosok, a szociális munkások, fokozottan ki vannak téve a kiégésnek. Amikor hivatásból végzi valaki a szakmáját, akkor az az identitása részévé válik, és ha itt ütközik akadályokba, akkor jönnek a problémák is.