Filmkritika az eddigi leghosszabb Csillagok háborúja-moziról: Szükségszerű vérfrissítés

Nincs még egy olyan filmes vállalkozás, mint a Csillagok háborúja. Az 1977-ben útnak induló széria immár hosszú évtizedes sikernek örvend, és ez a páratlan siker leginkább két dolognak köszönhető: a hagyományos elemek tisztelettudó használatának és a folyamatos megújulási képességnek. A Csillagok háborúja negyven év alatt több alkalommal is képes volt megújulni, miközben mindig tisztelettel fordult a széria korábbi epizódjaihoz.

Az űreposz legújabb fejezete, a Csillagok háborúja – Az utolsó Jedik a történet nyolcadik része (ha nem számítjuk a tavaly ilyenkor bemutatott, „három és feledik" Zsivány Egyest), és talán az eddigi legfontosabb állomás a Star Wars-univerzumban. Egy olyan fordulópont, amihez szükségszerűen el kellett jutnunk.

Negyven év hosszú idő, és ezalatt nemcsak a rajongók öregednek, hanem a színészek is, illetve az általuk játszott figurák, például a Skywalker család tagjai: Leia és Luke Skywalker. Egy régi, letűnt kor hírnökei ők, akik közül az egyik még segíti az Ellenállást, a másik viszont már hosszú ideje a remeteéletet választotta egy isten háta mögötti bolygón.

Luke nyugodt életét egy fiatal lány, Rey zavarja meg. A lány arra kéri a férfit, hogy tartson velük az Első Rend elleni küzdelemben, mert csak ő állíthatja meg a Sötét Oldalt, Snoke nagyvezért és Kylo Rent ördögi tervük megvalósításában. Miközben Rey segítséget kér Luke-tól, az Ellenállás többi tagját az űrben halálos veszély fenyegeti: ha nem sikerül időben elmenekülniük, az Első Rend megsemmisíti az űrhajójukat.

Rian Johnson rendező (Looper – A jövő gyilkosa) három helyszínen vezeti végig a történetet: egy magányos bolygón, ahol Rey rálel Luke-ra, az űrben, ahol a csata zajlik, valamint egy titokzatos bolygón, ahol hőseink egy olyan kódfeltörő után nyomoznak, aki képes lehet megbuherálni az Első Rend űrhajóját. E három szál teszi ki az eddigi leghosszabb Csillagok háborúja-mozit (150 perc), miközben mindegyikre jellemző, hogy konkrét közönségréteget célzott meg magának:

Rey és Luke szála a sötétebb tónusú drámák kedvelőit szegezi a székhez, az űrcsaták a látvány szerelmeseit elégítik ki, a titokzatos bolygón való kergetőzés pedig a kalandfilmek rajongóit szólítja meg.

Igazán ízlés kérdése, hogy kinek melyik cselekményszál tetszik jobban, az alkotók tényleg mindenkire gondoltak. Ebből a szempontból Az utolsó Jedik sem formabontónak, sem merésznek nem nevezhető, mégis eleget tesz annak a szükségszerű vérfrissítésnek, ami már igazán időszerűvé, sőt elkerülhetetlenné vált a történet folyamatosságát tekintve. A három cselekményszál mélyén

Az utolsó Jedik leginkább arról szól, hogyan adják át a stafétát a nagy öregek az ifjú titánoknak. Hiszen a Jó és a Rossz harca egy örökké tartó ütközet, ahol csak a figurák változnak, a cél – legyőzni a másikat – soha.

A 7. részhez, Az ébredő Erőhöz képest Rian Johnson filmje még több teret enged a fiataloknak, lélekrajzukat színekkel és tartalommal tölti meg. Különösen igaz ez Rey és Kylo Ren figurájára. A film kimagaslóan jó jelenetei az ő nevükhöz fűződnek, Daisy Ridley és Adam Driver pedig nagyszerű színészi játékkal hálálják meg szerepük folyamatos mélyülését. Akit még feltétlenül meg kell említeni, az Mark Hamill, az egyik utolsó Jedi, Luke Skywalker szerepében. A nagy öreg itt tényleg megmutatja, hogy mit jelent Jedinek lenni, példát mutatva annak a sok kisfiúnak és kislánynak, akik ma még talán csak seprűvel a kezükben tekintenek fel az égre, a csillagok közé.

8 csillag a 10-ből