Filmkritika: A bennünk élő hőst szólítja meg Jake Kasdan filmje, a Jumanji - Vár a dzsungel

Csak egy dolog jobb annál, mint amikor a kis Jézuska egy társasjátékkal lepi meg az embert: az, ha már rögtön a fa alatt ki is bontjuk a játékot, majd szeretteinkkel együtt el is merülünk annak titokzatos világában. A hajnalig tartó társasozás azonban nemcsak egy másik világ kapuit nyitja meg előttünk, de egyszersmind szabadjára engedi fantáziánkat is, aminek hála végre azok lehetünk, akik mindig is lenni akartunk. Hősök, akik hőstársaikkal karöltve megmentik a világot.

A bennünk élő hőst szólítja meg Jake Kasdan (Rossz tanár) filmje, a Jumanji – Vár a dzsungel most 2017-ben, éppúgy, ahogy Joe Johnston Jumanjija tette azt 1995-ben.

Több mint húsz éve az egykori komikuszseni, Robin Williams és az akkor még csak a szárnyait bontogató Kirsten Dunst vitézkedett a Jumanji nevű társasjáték életre kelt szörnyűségei ellen, idén az akciósztár, Dwayne „The Rock" Johnson vezette csapat száll szembe a társasjáték, akarom mondani: a videojáték világának szereplőivel.

Igen, Kasdan filmjében már nem egy kibontható, kézzel festett faládikó lesz minden bajok okozója, hanem egy árammal működtethető játékszoftver. Haladni kell a korral, különben az halad el mellettünk – többek között erről is szól az új Jumanji, és a film egy bizonyos szereplőjének drága tanulópénzt kell fizetnie azért, hogy erre az igazságra rádöbbenhessen.

A Jumanji persze leginkább arról szól, amiről a társasjátékozás maga, amiről már fentebb is írtunk: legbensőbb énünk megismeréséről. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy akárcsak az 1995-ös alapfilm, ez a mostani is elsősorban egy kalandos-humoros családi mozi, amiben nem kell mindenáron mélyenszántó gondolatokat keresni. Megismerkedünk négy nagyon evilági figurával – egy szende szűz sráccal és egy még szendébb szűz lánnyal, egy nagymenő pasival és egy tipikus plázacicával –, akiket egy különös videojáték magába szippant, és legközelebb arra eszmélnek, hogy teljesen megváltoztak – legalábbis külső jegyeikben.

A szende srácból a dzsungel bajnoka lett, a szűzleányból egy hús-vér bombázó, a vagány csávó szinte törpévé zsugorodott, a plázacica pedig – hogy őt idézzük – „egy ronda kövér bácsivá" változott.

Belül persze ugyanazok maradtak, azazhogy mégsem: a kalandok, amikbe útjuk során keverednek, szembesítik őket azzal, akik valójában lehetnének, ha elfogadnák végre önmagukat. A jellemfejlődési ív tehát gyönyörűen kirajzolódik a cselekmény során, ami nem csoda, hiszen az új Jumanji messze a karaktereiben a legerősebb.

A négy figura abszolút telitalálat: viccesek, szórakoztatók és hétköznapiságukban is egyediek. Igaz, klisékből épültek, de joggal: ugyan melyik az a videojáték, amelyik árnyalt személyiségű alakokkal dolgozik?

Jack Black, Karen Gillan, Kevin Hart és a már említett „The Rock" végig öniróniával, már-már karakterisztikusan ábrázolják saját figuráikat, aminek hála csak úgy záporoznak a humoros beszólások.

Míg az 1995-ös Jumanji inkább egy érdekes kalandfilm volt vígjátéki elemekkel, addig ez az új egy remek vígjáték kalandos jelenetekkel felturbózva. Néha gyengítve, ugyanis a látványosnak szánt akciójelenetek képezik a film legsótlanabb, legunalmasabb részegységeit – olyan, mintha az akciókra már nem maradt volna elég ötlet a sok jó karakter mellett.

7 csillag a 10-ből