Szemekbe zárt titkok

Az imént már említettem, hogy Hollywoodon kívül eső filmek terén kevésbé járatosak, bizony igencsak nagy fenntartással bírhatnak egy dél-amerikai-európai produkció esetében. Dél-Amerikánál pedig igazán előtérbe kerülnek a szappanoperák, ha az ottani film illetve sorozatkészítésre gondolunk. A nagyszülők mindennapi öröme pedig lassan a saját tűrőképességünk határait feszegeti az ilyen alkotások láttán.

Ezzel ellentétben a Szemekbe zárt titkok, inkább európai árnyalatot képvisel (ezzel is erősítve a spanyol közreműködést) és felépítésében egyáltalán nem is hasonlítható az imént említett szappanoperákhoz. Itt pedig egyáltalán nem az a hosszúságra gondolok. Filmünk majdnem kétórás játékideje bőven engedi gondolkodni a nézőt, amelyre úgy segítenek rá az alkotók, hogy igazán pörgős eseménnyel nem szolgálnak a történet során.

Felfokozott sebességű világunkban, amikor az információáramlás -és csere másodpercenként történik, amikor határidőkhöz vagyunk kötve, amikor a nézők előtt Jack Bauer is időhiányban szenved, Juan José Campanella mintegy két órára kiszakít minket ebből. A film vontatottságára gondolok jelen esetben, ám semmiképpen sem negatív értelemben.

Az eredeti regény írója, melyből a film készült Eduardo Sacheri és a rendező, forgatókönyvíró J.J. Campanella úgy hozták össze az egész történetet, hogy az folyamatosan bomlik ki a néző szeme előtt de semmi sincs sürgetve benne. A megoldás pedig már mindig adott. Egészen az utolsó jelenetekig, már minden előre megtörtént, aminek meg kellett, számunkra azonban csak később derül ki. Ezzel próbálták a krimi síkjára terelni a filmet műfaj tekintetében, amikor is nem a mi történt? a fontos, hanem a hogyan jutnak el oda?.

Hogy kicsit világosabb legyen, lássuk mit is próbálnak nekünk bemutatni:

Igazából két idősík van bemutatva, amelyet egy bizonyos dolog mégis összekapcsol és a néző így egy kerek, egészet láthat.

A film a múltból indul. A vasútállomáson éppen egy vonat van indulóban, amely után egy lány fut. A vonathoz nem kell irodalomtudósnak lenni, hogy milyen jelentéssel bír, amikor pedig az ablakon keresztül összeér a 'pár' keze... hát megint csak lehet egy sejtésünk. Ezek után gyorsan kiderül, hogy mindössze egy emlékkel van dolgunk. Mint kiderül ugyanis, Benjamín Esposito (Ricardo Darín) törvényszéki alkalmazottat láthattuk a vonaton, aki azóta már megöregedett. Nyugdíjas éveit pedig egy könyv megírására fordítja, amelytől megoldást vár egy régi (szerinte lezáratlan) gyilkosság felgöngyölítésében, valamint főnöke, Irene Menéndez Hastings (Soledad Villamil) iránti szerelmében.

A két idősík az éppen íródó könyv által lesz összekapcsolva, amely tartalmazza a régi, már megoldott dolgokat, és amely éppen bemutatás alatt áll a néző számára, azaz a való életbeli és a filmbeli jelen is lesz. Érdekes megoldás ez, ugyanis mint már fentebb említettem, a megoldás mindig adott. A néző pedig csak akkor tudja meg a dolgot, amikor az a könyvbe is belekerül (de addigra azok már megtörténtek). Így válik teljesen kiszolgáltatottá a néző ugyanúgy, mint Benjamin Esposito a feletteseinek és a rendszernek.

A film tehát egy alapjában véve egy gyilkossági történet, amelyre csak az utolsó képkockák adnak megoldást. A másik lényeges dolog pedig a szereplők közötti kapcsolatok. Elsősorban a Benjamin és Irene közötti szerelemre gondolok, amely akárhogy is nézem beteljesületlen de nem azért mert egyoldalú. A két személy közt érződik a parázs, amely parázs megvolt Ricardo Morales (Pablo Rago) és meggyilkolt szerelme között. Benjamin pedig éppen ennek a szenvedélyes szerelemnek válik irigyévé és talán ez az irigység hajtja végig a gyilkosság megoldásában.

Másik érdekes kapcsolat Benjamin és munkatársa Pablo Sandoval (Guillermo Francella) kapcsolata. A nyelvi virtuozitás és szellemesség e között a két férfi között éli ki magát a film során. Olykor sikerül olyan komoly helyzetekbe is beültetni ezeket a párbeszédeket, beszólásokat, amelyekben már-már groteszké teszi az adott szituációt. Ezek a jelenetek azonban csak és kizárólag Sandoval jelenlétében lesznek jelen.

A történeten, párbeszédeken, kapcsolatokon kívül van még egy nagy erőssége a filmnek. Ez pedig az operatőri munka, amely Félix Monti nevéhez fűződik. Lehet, hogy saját kulturálatlanságom de olyan megoldást, amelyet a focipálya stadionjának megközelítésére használt, még életemben nem láttam. Madártávlatból kiindulva jutunk el a stadionhoz, amely később végigköveti a pálya egészét, mígnem eljutunk egy kézikamerás megoldáshoz, amely már a két nyomozónkat veszi. Egyszerűen zseniális, ha másért nem is, már ezért megérte beülni a moziba.

Azt már nem győztem sorolni, hogy miért is volt érdemes a film az Oscarra, hát talán egy kisebb negatívumot találtam, amelynek pedig a hosszúság tűnhet. Elsőnek! A film gyakran használ feleslegesnek vélt jeleneteket, amelyek később kiderülnek, hogy mégsem voltak azok. Olyan apró elejtések, képkockák kerülnek bemutatásra, amelyek később teljesen átfogóvá, és összefoghatóvá teszik a cselekményt.

Kis túlzással az lehet állítani, hogy Juan José Campanella drámája tökéletes film, amelyet ajánlanék mindenkinek, akinek nem hiányoznak a hollywoodi szőke hercegek és dörrenő fegyverek.

Vetíti: Belvárosi Mozi

Nagy Balázs

További kritikák a Véleményünk szerint blogon