MET Live Wagner: A Rajna kincse

Talán a legfontosabb metódus, amit a stíluselemzésénél meg kell említeni, a vezérmotívum-technika. Ez annyit jelent, hogy a darab rendelkezik egy alapmotívummal, melyre minden egyes másik motívum visszavezethető. Wagner ezt a technikát továbbgondolva úgy építette be munkáiba, hogy az ornamentumok alapja ugyanaz legyen, azonban önmagukban is teljes egészet mutassanak. Egy általa létrehozott fogalom, a végtelen dallam szorosan köthető ehhez a technikához. A végtelen dallam terminusa két részre osztható. Egyik fontos eleme a zenemű folyamatossága, melyet a másik fontos összetevővel, a drámaisággal kíván elérni. Az összes részletnek mondania kell valamit, s nem szabad töltelékhangokat használni, mivel csak így érhető el a tökéletes drámaiság. A folyamatos dallamvezetés velejárója az ún. Sprechensang: énekbeszéd, melyből hiányzik a hangjegyek terjedelmének szélsőséges használata -természetesen egy cseppet sem könnyítve meg az énekes művészek dolgát.

Ezt a német precizitást és következetességet tapasztalhatjuk A Rajna kincse című zenedrámájában, amit a Belvárosi mozi 2010.október 9-én élőben közvetített a Metropolitan Operából.

A világhírű operaház hozta a tőle elvárt színvonalat, a megvalósításban nem érzékelhettünk malőröket. Az óriási sajtófigyelmet kapott, gigászi színpadelem, amely (a maga zongorára hajazásával) gyakorlatilag helyettesítette a díszletezést, valóban nagy újításnak számít, s látványosságnak sem utolsó. Egyetlen hibájának csupán azt lehet felróni, hogy így a színpad szinte teljesen kiürül, holott egy mesevilágban, istenek közt játszódó darabnak a panorámája sokkal több lehetőséget hordozhatna magában. A sellők jelenetében a víz, a levegőben lógó énekesek, majd az elemre vetített kincs, mind-mind csodálatraméltóak, ez nem vitás. A két világot (isteni - nibelung) összekötő lépcső látványa szintén lenyűgöző, az istenek világában lévő jelenetek azonban túl szürkék és semmitmondóak. Egy egyszerű, unalmas, felhős háttérrel ábrázolni az istenek káprázatos birodalmát illúzióromboló. Kár érte, mert az opera nagy része itt játszódik. Kissé kárpótolt a Walhallába vezető út színpompája, de sajnos nem eléggé.

A hatalmas gépezet (Melynek a működését, és a szereplők első próbálkozásait részletesen bemutatták a közvetítés előtti kisfilmben.) egyébként nem csak ennek az előadásnak, hanem a májusban bemutatni kívánt Walkürnek, s a következő évadra várható Siegfried és az Istenek alkonya című előadásoknak is dekorációja lesz. A Wagner teatralógia tehát ugyanazon keretek között játszódik majd.

Az énekesek viszonya a gépezettel egyébként érdekes. Valaki egészen otthonosan mozgott rajta, valaki kissé esetlenül. Az viszont egyértelműen kimondható, hogy a színpadi nehézségek nem mentek az éneklés rovására. Olyan világsztárok, hatalmas tehetségek kapták A Rajna kincsének szerepeit, hogy ez joggal el is várható tőlük.

Bryn Terfel, aki Wotan szerepében jelent meg a színpadon, lenyűgöző alakítást nyújtott. Végig teljes odaadással, átéléssel és érzelmekkel volt jelen. Hangja minduntalan tiszta maradt, bár a három órát szinte szünetek nélkül énekelte végig. Benne és az előadásmódjában semmi hibát nem találhattunk. Az, hogy az öltöztetők és a sminkesek egy gyenge Conan utánzatot csináltak belőle, nem az ő hibája.

Aki hatalmas svunggal indított, lépett fel a színpadra, talán a szegedi közönség szívéhez legközelebb álló amerikai fiatalember, Adam Diegel. A germán istent, Froh-t alakító operaénekes Szegeden is lépett már fel, valamint 2008-ban megnyerte az első nemzetközi operaversenyt, azóta is töretlenül halad előre pályáján. Látszik is rajta, a Met-en is elsöprő volt a dinamizmusa.

Az urak közül figyelemre méltó még Eric Owens basszbariton tündöklése. Ő énekelte Alberich, a törpe áriáit. Tökéletes gonoszsággal érte el (átmenetileg) a célját, s testesítette meg a teljes megsemmisülést. Ha a színpadon megjelent, a figyelem felé fordult, s ő ezt kihasználva tökéletes tisztasággal, mély és erős alátámasztással kiadta, ami a szerepben és benne volt.

Stephanie Blythe (Fricka) mezzoszopránja könnyed perceket hozott a sok, nehéz férfi között. S bár nem hallhattuk őt sokszor, mégis felüdülés volt a fülnek, és a szemnek is egy hölgy a színpadon, ahogy Wendy Bryn Harmer szopránja (Freia), s a legvégén Patricia Bardon szintén mezzoszopránja, aki Erda szerepében tetszelgett.

Robert Lepage, a rendező a következőket mondta: „Wagner Ring-tetralógiája nem csupán egy történet vagy egy többrészes opera, hanem maga a világegyetem." . Kíváncsian várjuk, hogy a még megrendezésre váró három zenemű felül tudja-e múlni az elsőt, A Rajna kincsét.

Horváth Valéria

Filmkritikák a Véleményünk szerint blogon

Színikritikák a Súgólyuk blogon