Lourdes

Még májusban láthattuk a Camino című alkotást, melyben egy halálos beteg kislány gyógykezelését, haláltusáját s a teste mellett a lelkéért folytatott harcot is végig követhettük. A spirituális és valós fizikai harc mellett azonban kendőzetlenül kaptunk képet a spanyol katolikus hívők mélyen vallásos életéből, nem csekély alkalommal kritizálva életüket és felfogásukat. Sőt, maga a film kicsengése is arra enged következtetni, túl sok helyen keresik és vélik felfedezni Istent ahelyett, hogy jobban figyelnének szeretteikre, meglátva így azok igazi érzelmeit.

A Lourdes ezzel szemben teljesen más utat jár be, ami nem feltétlenül eredményez rosszabb filmet, sőt. Ítélkezés helyett bemutatást kapunk, sokszor olyan jelenetek és beállítások találhatóak az alkotásban, mely mintha egy letett kamera látószögéből engedne bepillantást az események folyásába. Ezzel a pártatlan kamerahasználattal kevésbé direkt módon is elérik a nézői beleélést, a populáris filmek vágási technikái és ráközelítéseinek elmaradása pedig majdhogynem egyedivé is teszi a filmet magát, hisz oly kevés próbálkozást láthatunk a puszta ábrázolásra.

A történet pedig csak ráerősít az ábrázoló bemutatásra: egy vallási zarándoklatra érkező csoportot figyelhetünk meg zarándoklatuk során. A csoport tagjai szinte kizárólag fogyatékkal élőkből áll, akiket számos önkéntes kísér, hogy megkönnyítsék zarándoklatukat, enyhítve a fizikai terheket. A film középpontjában Christine (Sylvie Testud) áll, aki szklerózis multiplex-től szenved, imáiban viszont gyógyulásért fohászkodik. Személyes kísérője Maria (Léa Seydoux), az önkéntes segítő, aki lassan jobban élvezi a férfi kísérők társaságát, mint tényleges feladatainak ellátását. A csapatnyi zarándok mind jobban bízik a csodában, mely be is következik, azonban az igazi ábrázoló bemutatásnak köszönhetően nem a boldog lezárás jelenti a film végét, hanem a felbukkanó seregnyi kérdés: Teljes-e a gyógyulás? Nem csak időleges javulásról van szó? Mi lesz a fellángoló érzelmekkel, ha a betegség elhatalmasodik?

A film során megannyi jelenetet láthatunk a Lourdes-i zarándokhely jellegzetességeiből, szertartásaiból, mely a filmre kevésbé fogékony nézőknek unalmas és elnyújtott lehet, azonban egy zarándoklat filmezésekor kihagyhatatlan képsorok ezek. A sorban állás, a szertartások végeláthatatlansága, a közös programok, a csoporton belüli klikkek kialakulása mind azt hivatott erősíteni, nem játékfilmet, hanem útifilmet láthatunk, holott ez tényleg egy játékfilm. A forgatókönyvíró-rendezőnő Jessica Hausner alkotása messze nem tökéletes, sokszor van az az érzése az embernek, túl hosszan mutatja be mindazt, amit elmondani szándékozott, ám ez is inkább az életszagúságát hivatott erősíteni alkotásának.

A vájtszeműek még egy érdekességet, azaz inkább szereplőt fedezhetnek fel, már a második koprodukciós filmjében szerepel Tóth Orsi a Delta sikere óta, a Nők férfiak nélkül című film után ismét egy testének rabjaként élő figurát alakít, a lázadó és anorexiás prostituált után egy tolószékbe kényszerülő, súlyosan fogyatékos lányt alakít, kinek édesanyja már szinte (nincs erre jobb szóösszetétel) mániákusan űzi a hitet, fanatikusan beáldozza magát gyermeke spirituális úton elérhető vélt gyógyulásáért.

Vetíti a Belvárosi Mozi 19:30-as kezdettel

Lombos Péter

További kritikák a Véleményünk szerint blogon