Elhunyt Kónya Ferenc

Nagyon öregszem, így egyre többször kérnek fel nekrológok írására. Mert a búcsúzó kollégákat ismertem, többségükkel baráti viszonyban voltam. Most is egy olyan EMBER búcsúztatására kértek fel, Akivel nagyon sok ponton összehozott az élet. Egyrészt, mint az egyik ikonikus testnevelőt, nagyon tiszteltem. Zoli fia nálam volt gyakorló tanításon a mester képzés részeként, Dani unokáját négy évig tanítottam, az iskolám csapatának egyik legjobb labdarúgója volt.

Zsófi unokája is a Ságváriban kezdett, amíg a sport miatt fel nem költözött Pestre (az csak mellékesem jegyzem meg, hogy az olimpiai bronzérmes Zsófi férje, Patyi Zoli kézilabdásom volt). Na ennyit, hogy miért vállaltam a búcsúztatót.

És következzék itt az a beszélgetés, ami 2005 októberében jelent meg a Vasárnapi Délmagyarországban:

A szegedi kosárlabda egyik legjobb nevelőedzője, testnevelője. Pedig egészen véletlenül kezdett kosárlabdázni. Fia ifjúsági válogatottságig vitte, az unokája, viszont futballista lett, a kislány, pedig gyorskorcsolyázó.

– Elemiben semmit nem sportoltam, a Klauzálban is egy barátom indíttatására kezdtem el a szertornát. Később ennek nagy hasznát vettem. Felsős gimnazista koromban futni kezdtem az SZVSE-ben, közvetlen Bárkányi után szerepeltem a rangsorban. Középtávfutó voltam. Egyszer éppen akkor néztem be a Klauzál termébe, amikor ott játszott Greminger, Komáromi és a többi végzős kosárlabdás. Megkérdezték, van-e kedvem és időm beszállni. Volt. Így lettem kosárlabdás, is. De csak olyan cserejátékos voltam a jobbak között. Később a Postásban játszottam a Hódi fivérekkel. Mentem haza a SZVSE pályáról, s beugrottam még kosáredzésre is a Rókusiba.

– Hogyan lett testnevelő?

– Érettségi után TF-re szerettem volna menni, de a szüleim nem bírták az anyagi terheket, ezért dolgozni kezdtem a tejeseknél. Kannákat mostam, s kocsikísérő voltam. Pár hónap múlva elmentem az újszegedi Kendergyárba. Mivel érettségizett voltam, a bérelszámolásra kerültem. De csak nem tettem le a tanulásról, ötvenkettő februárjában elmentem a pedfőre és jelentkeztem testnevelés szakra. A többiek már túl voltak a félévi vizsgákon. A felvételinek hamar megfeleltem. A másik szaknak a biológiát szerettem volna, de azt nem engedték. Éneket választhattam. Mivel a Kenderben kórustag voltam, a felvételin elénekeltem a Dohányon vett kapitány legismertebb dalát, a Szabadság dalt. Összeszaladtak a tanárok a hangomra. Felvettek. A testneveléssel nem volt gondom, de az énekkel szenvedtem. Harmadévben kikerültem Mórahalomra. Ötvennégyben kaptam meg a diplomámat. Novemberben bekerültem a Juhász Gyula Általános iskolába, a mai Vasvári épületébe. Atletizálni kezdtem a gyerekekkel, országos úttörő olimpiát nyertünk a fiú négytusa csapattal. Ennek ellenére nem minket vittek ki Moszkvába. Amikor megépült a Béke utcai iskola a kosárlabdásokat neveltem. Reisz Feri, a Kecskeméti fivérek, Korponay Zoli, Rósa Ági voltak a neveltjeim. Illetve a Postás több mint, fele hozzám járt, Horváth Laci, Varga Imre. A SZEOL női serdülőjében Balázs Ági volt a legtehetségesebb. Később belefogtam a röplabdába is, ott is bejutottunk az országos döntőbe. Nyolcvankettőben átmentem a Kereskedelmi Szakközépbe, s onnan mentem nyugdíjba. Még a kisebb unokám születésekor helyettesítettem a menyemet, amíg gyesen volt. Fiam ifjúsági válogatott kosaras volt. Tallinban még Sabonis ellen is játszott. Sajnos egy súlyos térdsérülés miatt nem tudta befutni azt a karriert, amire tehetsége volt. Biológia-testnevelés szakos tanár lett. Fiú unokám tehetséges labdarúgó, kislány unokám gyorskorcsolyázó lett. Minden meccsükön, versenyükön ott vagyok, ha tudok.

– Elégedett a sorsával?

– Teljes mértékben. Csupán az fáj, hogy a nyugdíjból nem telik annyi meccsbelépőre, amennyit szeretnék. A sportban ugyanis mindenevő vagyok, de lassan már a megyei egyes focimeccsek nyugdíjas jegye is elérhetetlen kategória. Pedig a meccs nem a tv-ben az igazi.

Írta: Barok István