Elhunyt Koncz István, a Kockás

„Koncz Istvánra emlékezünk (1935–2021)

A nekrológok mindig az elhunyt életútjával kezdődnek, sőt sok esetben csak azzal foglalkoznak.

Én nem ezt tenném. Persze a kötelező köröket én is megfutom.

Koncz István Egerben született 1935-ben. Ott kezdett vízilabdázni, tizenhét évesen már a felnőtt OB I.-ben szerepelt. Felment Pestre, Zádori Ervin (a Melbourne-i magyar–szovjet meccs vérző hőse) csapattársa volt a Hajógyárban, de nem bírta a távollét légkörét, így hazatért Egerbe. 1954-ben Szolnokra igazolt, a legjobbkor, hisz ötször nyertek magyar bajnokságot (1957-ben százszázalékos teljesítménnyel), amiért utóbb elnyerte az „Örökös Magyar Bajnok” címet is. Kétszer volt gólkirály. A Szolnoki Dózsa csapatában csupa válogatott csapattársa volt, Boros, Kanizsa, a Hasznos testvérek. Természetesen ő is válogatott lett (tizenegyszer), részt vett a római elő­olimpián, de világversenyre nem jutott ki, hisz rosszkéz szélsőként Kárpárti Gyuri kihagyhatatlan volt. Kockás 18 évig szolgálta a Dózsát.

1972-ben edzőként Szegedre igazolt. Egy évvel később – néhány volt szolnoki játékostárssal megerősödve – a csapat már fel is jutott az első ligába. A sors fintora, hogy húsz évvel korábban épp az Eger ejtette ki a szegedieket, s a győztes gólt Kockás dobta. 1977-ig volt a Szeged mestere, akkor kapta meg az „elbocsájtó szép üzenetet”. Ezután még felvitte a Jugoszláv első ligába a Szabadkai Szpartakot, de ezt már csak másodállásban, hisz előbb a Móricz Zsigmond Általános Iskolában, majd 1980-tól a Radnótiban lett testnevelő. Itt leány-kézilabdacsapata lett, labda-labda jeligére.

1998-ban 25 éves jubileumi gálameccset rendezett Szeged, ahol az 1973-ban megrendezett első világbajnokságon győztes magyar vízilabda-válogatott és az ugyanezen évben az OB I.-be felkerült szegedi csapat „öregfiúi” szálltak vízbe Gyarmati Dezső és természetesen Kockás vezetésével.

Nagyon szép életével mindig elégedett volt. Első házasságából született lányai mellett a második házassága révén két kiskamasz fiút is gyermekeként szerethetett, akik szintén imádták őt (de furcsa ez a múlt idő). Lányai gyermekei valamennyien vízilabdáztak: Gábor unokája belga bajnok is lett tanulmányai alatt, Peti pedig a Vasasban majd a KSI-ben s utánpótlás-válogatottban is dobta a gólokat. Norbi és Bence serdülőkorukig pólóztak.

Az új házasságából levő leány unokája Eszti, ma válogatott tőrvívó. Talán majd ő teljesíti be Kockás álmát egy olimpiai részvétellel. (Párizs már sanszos.)

Ha valaki egy ilyen teljes élet után távozik, nem sírni kell, hanem nevetve emlékezni. És itt következzék a szokványostól eltérő, saját élmény:

A nyolcvanas években egy Radnóti–Ságvári tanár-vízilabdameccsen kb. ezerötszáz diák előtt játszottunk a SZUE-ban. Pista már ötven fölött én még harmincas éveim közepén. Őt fogtam és egyszer, amikor túl közel kerültem Hozzá, torkon rúgott. Amikor „rosszallóan számonkértem a meccs után a „Tóthban” kis fröccsel a kezünkben, azt mondta: – Beleúsztál a lábtempómba! Jót röhögtünk ezen, összeölelkezve.

Szóval ilyen volt Ő, a mindig vidám, bohém „srác”, Aki még hetvenévesen is, az unokája kedvéért átúszta a Balatont.

Mostantól az égi medencében dobálja a gólokat Boros „Api”, Kanizsa „Tivcsi”, Gyarmati Dezső, Markovics Kálmán csapatában.

Ég Veled Barátom.”

Barok István