17 órája
Makói kerítés fekete-fehér fotókkal
Gyerekkori álmát valósította meg Ádók Zsanett azzal, hogy fotográfus lett, ráadásul hivatása művelése mellett szenvedélyére is jut ideje: művészi képeken örökíti meg a makói vidék eltűnőben lévő mesterségeit, ezek művelőit. Aki kíváncsi munkáira, annak elég elhaladnia a város múzeuma mellett, a kerítésen látható tárlatot ugyanis az ő fekete-fehér fényképeiből állították össze.
Nem mindennapi kerítés a József Attila Múzeumé: fekete-fehér fotók ékesítik. A képek alkotója, Ádók Zsanett helybeli fotográfus úgy emlékszik, már kislányként is a fényképezés volt a mindene. A szülei is fotós voltak, ő pedig már 9-10 évesen kölcsönkérte édesanyja gépét. Az a masina egyébként még mindig megvan, használja is.
Makói kerítés: hosszú volt az út
Gyerekkoromban minden zsebpénzem filmre ment. Lelkesen fűztem be, majd vittem előhívatni
– mesélte az indulásról.
Hozzátette, aztán igyekezett mindig jobbnál jobb gépeket vásárolni. A középiskolás években a láz ugyan alábbhagyott, később viszont a férje biztatására nem csak komolyabb apparátust vásárolt, de fotós iskolába is beiratkozott. Így lett hivatásos fotográfus. Hangsúlyozta, azóta is folyamatosan tanul, képzi magát, beszélget más fotósokkal.
Miközben elkezdett fényképészként dolgozni – a mai napig is ez a munkája – , lassan, több dolgot kipróbálva ért meg benne, hogy mi az a téma, aminek a megörökítését a szenvedélyének tekinti.
Pintér Károllyal, azaz Carloval, a makói órásmesterrel kezdődött, aki a család régi barátja
– mesélte.
Nem beállított képeket készített róla: azt kapta lencsevégre, ahogy megérkezik, bemutatja kincseit, dolgozik. Érezte, hogy a sorozat jól sikerült, de maga is meglepődött a leírhatatlan fogadtatáson, miután néhány fényképet megosztott a közösségi oldalán. Egyébként mindegyik fekete-fehér volt, a leggyakrabban ilyen képeket készít. A múzeumi kerítés is csupa ilyenből áll.
Újabbnál újabb témák, arcok
Miközben Carloval beszélgetett, kiderült, az órásmesternek nincs utódja, akinek átadhatná a stafétabotot. Ez adta az ötletet, hogy megkeresse azokat a mesterembereket, akikkel ugyanez a helyzet. Közülük pedig az apátfalvi kaskötő, Vígh Antal volt az első.
Ő és a felesége olyan szeretettel fogadtak, hogy eldöntöttem, ezt a munkát folytatnom kell
– mesélte.
Azóta jó néhány hasonló sorozatot készített. Az újabbnál újabb témák, arcok egymást adják, de a megtalálásukban Szikszai Zsuzsanna makói múzeumigazgató, illetve az apátfalvi faluház vezetője, Nagyfalusi Ilona is a segítségére van. Ez utóbbi általában kell is, hiszen ezek az emberek nem szívesen nyitnak ajtót bárkinek, kell valamilyen összekötő kapocs.
Szerencsés esetben megnyílnak
Ennek a munkának a különlegessége Ádók Zsanett szerint abban a miliőben rejlik, amiben ezek az emberek a mai napig élnek, dolgoznak. Gyermekkori emlékeket idéznek fel.
A munka természetesen nem csupán a fotózásból áll. Beszélgetek velük, igyekszem megismerni őket, és szerencsés esetben megnyílnak. Figyelem, amit csinálnak, hallgatom őket és közben néha kattintok
– mondja arról, miként készülnek a felvételek. Megjegyezte, a képekből alighanem azért jön át sok minden szavak nélkül is, mert mindegyik sorozathoz egy-egy történet is tartozik. Aki megengedi, ahhoz vissza is tér később.
Sorsokról, életekről mesélnek
A József Attila Múzeum kerítését tavaly óta ékesíti a Mesterségem címere című, fekete-fehér fotókból álló tárlat. Ez egyben jó keresztmetszetet nyújt Ádók Zsanett munkásságából. A már meglévő alkotásokból állította ezt össze. A megnyitón Szikszai Zsuzsanna – az ő ötlete volt a kültéri kiállítás – azt mondta, nem puszta dokumentumok láthatók itt: szeretettel, tisztelettel készültek és sorsokról, életekről mesélnek a képek. Egyébként olyan anyagból készültek, amelyek az ígéret szerint két évig ellenállnak a természet erőinek. Most megnéztük – egyelőre kitűnő állapotban vannak. Az alkotó azonban azt mondja, gyűlnek az új fotók, és ha kell, akár ki is lehet majd cserélni a régieket.
