Feltöltődés a Tisza-holtágnál

Szeretem a csendet, a természetet, a természet csendjét. Egyik vasárnap mindkettőben volt részem: Csongrádra utaztam, és az ott élő Majzik Attila újságíró és szerkesztő kollégám javaslatára elsétáltam a Tisza-holtághoz. Nyári és tavaszi hónapokból már ismertem, azért is, mert ott van a legtöbb helyi sportegyesület rezidenciája, bázisa és általában ott beszélgettem a labdarúgóklub vezetőjével, Kiss Istvánnal, akit mindenki csak Plútóként ismer a városban, a környéken és a sportágban.

És ne legyünk álszentek, a víztől pár méterre a parton található egy kellemes hely, ahol a teraszon ülve sört, rövidet vagy fröccsöt kortyolgatva gyönyörködhetünk a tájban, a házak és a fák vízfelszínen vibráló, villódzó, mozgó tükörképében. Hiszem, ott nem a piától kerül az ember más, módosult tudatállapotba.

Tapasztaltam, télen is varázslatos hely a csongrádi Holt-Tisza-ág. A Nap felhőkön áttörő bágyadt, sápadt fénye fantasztikus színekkel festette meg a vizet, a csend körülölelte, elringatta az embert, amit időnként csak a kacsák hápogása vagy egy-két köszönés tört meg pillanatokra. Volt olyan tollászkodó, majd napozó szárnyas, amelynek egyszerre látszott tükörképe a vízen és vetült árnyéka a mólóra. Igyekeztem mindent megfigyelni, magamba szívni – feltöltődtem.