Szabadkára és tovább

Szerintem elég kevés olyan gyerek van, akit nem nyűgöz le a vasút: a mozdonyok hatalmasak, a kocsik tágasak, és a busszal szemben senkit sem zavar, ha utazás közben össze-vissza mászkál az ember fia meg lánya. Egyszóval vonatozni nagyszerű, a családunk nagy vasúti hobbista. Vagyis nem rendeltetésszerűen vonatozunk, a közlekedés helyett elsősorban magáért a síneken döcögésért, az óriási ablakokért meg a menetiránynak háttal ülésért szállunk fülkébe.

Ezért is vártam annyira, hogy elkészüljön a Szeged–Szabadka vasútvonal, hogy dél felé is lehessen vasúton kalandozni. A várakozás most véget ért, kedd hajnal óta újra lehet vonatozni a Vajdaság „fővárosába”. A két város szoros kapcsolatban élt a trianoni tragédiáig, így teljességgel természetes, hogy ez a viszony most újra helyreállt.

Bár a Vajdaság eddig sem volt elvágva az anyaországtól, hiszen kocsival bárki kiugorhatott egyet piacozni vagy rokonokat látogatni, én úgy érzem, vonattal begördülni a szabadkai állomásra egészen más hangulatú lesz. És ha már turistaként érkeztünk, viselkedjünk is úgy és fedezzük fel Szabadkát. Járjuk be a belvárost, csodáljuk meg a szecessziós épületek sorát, a városházát, a zsinagógát, a Raichle-palotát és essünk ámulatba a Barátok templomától vagy a Szent Teréz-székesegyháztól.

Viszont ne érjük be azzal, hogy ez legyen a végállomás. Ha Szabadkáig sikerült vasúton eljutni, akkor bővüljön tovább a déli vasútvonal: fussanak a sínek Pécsről Bajára, majd Szabadka, Szeged, Hódmezővásárhely, Békéscsaba, Nagyszalonta és Nagyvárad érintésével érjen el az új vasútvonal Debrecenbe. Újra kössük össze vasúttal azokat a városokat, amelyek mindig is összetartoztak.