Kettős felismerést kínál ifjú olvasóinak Lackfi János

Hogy magát, vagy a hallgatósá­got – jelen esetben egyetlen be­szélgetőpartnerét – szórakoztatja-e csupán, netán magának is szüksége van a bohó szófor­dulatokra, nem tudni. De be­szédstílusa pontosan rímel írói álláspontjára a jó gyerekkönyvekről. Amit úgy összegezhetnénk: az otthonosság, az ismerős világ és a meglepetés változó arányú, együttes ereje hat az olvasóra. Olykor az eleven valóság, az ismerős szituációk, máskor a váratlanul felkínált új nézőpontok akasztják meg figyelmét.

Ha megakad a figyelem

– Ivo Andric horvát származású, Nobel-díjas író szerint két impulzus van egy jó költeményben, a szerző pedig azzal érheti el a legnagyobb hatást, ha meglepi olvasóját valami ismerttel. A kettős felismerés lehetősége igazán izgalmas. Az érzés, hogy „jé, ezt már én is gondoltam így korábban”, vagy hogy „jé, ezt még sosem vizsgáltam meg erről az oldalról”. A meglepő és ráismerő aspektus aránya persze lehet különböző – fogalmazta meg Lackfi János lapunknak egy dupla író-olvasó találkozó kö­­zötti szünetben, a vásárhelyi könyvtárban.

A sokkötetes író, költő, műfordító szerint gyerekeknél ez hasonlóan működik: kell valami, ami megakasztja a figyelmüket.

– Nem árt, ha az író figyelembe veszi olvasói életkori sajátosságait, nem árt, ha látott már gyereket, nemcsak kitömve, múzeumban, ha­­nem úgy élőben. Tudja, hogy folyton elmozog, beleköt valamibe, rohangászik, a plafonon mászkál. Az eleven valóság kell a szövegnek, mert a történet azonnal érdektelen, amint elírunk a gyerekek feje felett, netán tőlük idegen stílusban szólunk hozzájuk.

Szeresd az életet!

Szerinte a hitelesség feltétele a motivált felnőtt, mert a gyerekek egyből megérzik, ha csak előadást látnak, és az előttük állót már régen nem érdekli a mondandója mögötti tartomány. Lackfi János megfogalmazásában:

– Felnőttként is megőrizni a kíváncsiságot, a rácsodálkozást, hogy harapjunk rá az életre, szeressük, hogy akarjunk mindig egy ki­csit többet tudni, ez a legfontosabb – mondta, majd arról beszélgettünk, vajon éri-e vád, hogy humora kioltja a komoly témák erejét? A válasz egyértelmű igen, ám ez őt nem tántorítja el; a furfangos tekintély, az élménypedagógia elkötelezettje kezdetektől. – Amikor nem kell belefagyasztania a meleg matériát a diákokban a figyelemhez – fogalmazta meg.

Azért rögtön hozzátette: tekintély és humor kérdése sem fekete vagy fehér.

Nem abszolutizál, elfogadja, más oktató másként teremt fi­­gyelmet, hogy humor nélkül is rengeteg szeretettel, empátiával nevelhet.

– Én mégis megpróbálom ezt úgy, hogy közben azért lehessen felszabadultan nevetni – mondta, majd azt: ne attól legyen csend az osztályban, mert nagyot tudok üvölteni, vagy erővel lépek fel. Az a megtorló, szigorú fekete pedagógia része és hordaléka volt, amely elég rosszat tett már a világban.

Szülői határvonalak

Lackfi János hat gyerek édesapjaként szintén a fenti pedagógiát képviseli, de látja, hogy a szülői határok elhelyezése olykor rizikós.

– A gyerekeim közül többen visszajeleztek, hogy jobban örültek volna, ha több korlátot állítunk fel. Ez nehéz kérdés, és nem mondom, hogy nincs igazuk. Mégis úgy vélem, az igazi tanulás, a valódi együtt növekedés egyfajta gyengéd és baráti alapállásból nőhet ki. Szerintem a valódi tekintély sem működhet baráti jelleg nélkül, ha nem ismerjük el egymás egyenlőségét és azt, hogy tanulhatunk egymástól. Miközben, ha én vagyok a sofőr, te pedig a mitfahrer, akkor ott éppen én vezetek. Tehát éppen a tanár, a szülő az, aki irányít.