„Akkor érződött, hogy Vásárhely szereti a rhythm and blues zenét”

Az állítás, hogy a vásárhelyi rock/blues élet hosszú évtizedeken át töretlenül dübörgött, nélkülözi a tényeket és a történeti áttekintést: szubjektív és elfogult megítélése mindannak, amit a helyi zenei élet jelentett még az 1990-es évek közepén, de az ezredforduló tájékán is. Holott a műfaj ekkor már régen túllépte fénykorát, de átalakulásokkal, leporolt formációkkal újra belendültek a helyi zenészek. A vásárhelyi rajongó pedig nem felejt: máig emlegetett emblematikus helyekre, korszakokra, bandákra emlékeznek nosztalgikus pillanatokban.

A Luxembourgon van ilyen zene

Nem tudtam én sokszor, hogy milyen zene ez, csak mikor már sokszor hallotta az ember a „Getnót” [The Rolling Stones: I can’t get no satisfaction], ugye a Rollingot, utána kezdődött a Beatles. Nekünk is volt rádiónk, de nem volt komolyabb, világvevő, csak egy egyszerű kis valami volt. Úgyhogy mindig ide a szomszédba mentünk, minden szombaton. Ebbe aztán beletörődtek a szülők, csak annyi kívánságuk volt, hogy ne nyissuk ki az ablakot, tehát ott bent hallgattuk tátott szájjal, aztán megengedték, hogy környékbeli fiatalok négyen, öten összejöjjünk. Később, aki nagyobb gyerek volt, szólt, hogy a Luxembourgon [Rádión] van ilyen zene. Nekem az tűnt fel, hogy a Nevada ebből jó pár számot felszedett. Én főleg Nevadára mentem, aztán 17 éves koromtól teljesen oda” – idézte meg a dobos-ütőhangszeres Szappanos László „Pipa” emlékeit az 1960-as évekről Sulyok Csaba, aki a Vásárhelyi Látóhatár folyóiratban folytatásokban dolgozza fel a vásárhelyi rocktörténetet, egészen a kezdetektől.

Munkakerülésért kihallgatás

„Az 1960-as években elindult Nyugatról a rock, a beat ha­­zánkba, az akkori politika nem na­­gyon szerette a rockzenét, a zenészek hivatalosan is munkanélküliek voltak, a rendőrök bármikor igazoltathatták őket, hosszú hajukat levágathatták, kifogásolták öl­tözködésüket” – írta Szappanos László a Hódmezővásárhelyi Nevada Story című, saját kiadású kötetében. És bár az amatőr zenészeknek volt jövedelmük, igazoltatáskor bizonyítani kellett főállásukat, különben munkakerülés vádjával kihallgatásra vitték őket.

Az 1948-as születésű Pipa 1968-ban csatlakozott az átalakult népszerű Nevadához, játszottak a Munkásotthonban, a Tiszti Klubban, a KISZ Házban, a Hódiköt Kultúrházban.

Az 1970-es évek mostoha körülményeit a zenészek így-úgy próbálták átvészelni: az aránytalanul magas adóbefizetési kötelezettség miatt sokan inkább külföldön hakniztak. Közben a diszkó kiszorította az élő fellépéseket, a rock-blues műfajt a klubokból. A vásárhelyi Ifjúsági Ház akkori vezetője rongálásokra hivatkoz­­va szüntette be a koncerteket, de in­­kább pártpolitikai okokból döntött.

A Nevada 1972-ben ismételten átalakult: Fenesi Sándor dob, Hetényi István gitár és ének, Radics Ferenc ének és szájharmonika, Vadai László szó­lógitár, valamint Vári Lajos basszusgitár felállással. Rendszeresen felléptek a Tisza Szállóban, repertorájukon sok egyéb mellett Jimi Hendrix-, John Mayall-, Nash and Young- és Rolling Stones-számokkal. Később ismét új formációval léptek fel 1995-ben az I. Cseresnyés Diákfesztiválon, majd 2000-ben az Ifjúsági Parkban. Mindvégig ugyanolyan sikerrel.

Öregedő Blues

„Nyomjuk a bluest, koptatjuk a hangszerünket, nem várunk csodát, éljük az életünket…”

– vallja mottójában az 1988-ban alakult, sok váltást megért, ám mai napig létező Faktor Blues Band. Horváth Attila (Atya) és Béni István (Egér) a kezdetektől töretlen lelkesedéssel dolgoztak együtt. Öt évvel később jelent meg az első hanganyaguk, First Faktor címmel, nem sokkal később elkészült az Öregedő Blues című albumuk. A zenekar úgy fo­­galmazott: a 90-es évek végétől visszaesett az élő blueszene iránti kereslet. Az együttes tagjai különböző formációkban zenéltek, de a Faktor mindvégig megmaradt. Bizonyítva, hogy a blues olyan műfaj, ami bárhol megtalálja ma­gának az őt szerető embereket, és igazi értékeket teremt a sok csiricsáré popcsillag között.

A hőskort megidézve

Hivatalos megfogalmazásban ugyan az 1990-es évek második fe­­létől – több nehéz időszakot átvészelve – a bandák a hajdani hőskort idézték koncertjeiken, mégis, az akkori középiskolásoknak ez csak a kezdet volt. Nem is akármilyen. Egymást érték a fellépések: Faktor Blues Band, Nevada, Crazy Blues Band vagy éppen Interrock. Az akkor még létező Hódtava étteremben, a Tiszti Klubban, az Ifjúsági Parkban vagy a Cseresnyés Kollégiumban. Pataki Béla amatőr helytörténész 1994-ben egy sikeres koncert után a Régió Rádióban pont erről faggatta Radics Ferencet, a vásárhelyi rock/blues egyik meghatározó alakját. Szerinte főleg az akkori negyvenesek érezték a koncerteket, akik már ismerték őket korábbról, de Feri megfogalmazá­sában: „felfedeztük mi is, hogy igen, nagy affinitással a fiatalok is veszik a lapot erre a zenére”. Az 1980-as évektől működő Interrock főleg Csongrád megyében lépett fel, 1986-ban volt az egyik legsikeresebb koncertjük, de megfordultak előzenekarként a P-Mobil meg a Hobo Blues Band előtt.

Vissza a kezdetekhez

Miután gitárra nem futotta, Ra­dics Ferenc az akkor kétszáz fo­­rintért kapható herflin tanult meg utánozhatatlanul játszani. A Szabad Európát hallgatva szívták magukba a fiatalok a zenét, és kezdték szinte névtelenül a vásárhelyi fellépéseken. Az 1960-as évek elején megalakult a Nevada és a Piramis, játszottak a Tisza étterem kerthelyiségében, a Hódikötben. „Akkor érződött, hogy Vásárhely szereti a rhythm and blues zenét” – mondta Radics Ferenc a rádióinterjúban. Itt kezdődött a vásárhelyi rocktörténet.

Radics Ferenc annak a nemze­déknek a felejthetetlen tagja, akit magával ragadott a beat-rock életérzés, és azon kevesek közé tartozott, akik életük végéig hűek maradtak a zenéhez.

A cikk összeállításáért köszönet: Pataki Bélának, Radics Márknak, Sulyok Csabának és Tábori Ferencnek.