Virul a májusi határ

Móricz Zsigmond egyik, talán – méltatlanul – kevéssé közismert regényének címe Pipacsok a tengeren. Ez a műcím jutott eszembe, amikor megláttam a viruló pipacstengert Szeged határában. Bármerre is induljon el a városból most az ember, garantáltan hasonló látvány fogadja nem sokkal a városhatárt jelző tábla elhagyása után.  

Megduzzad a lélegzet és a lélek is a „múló kecsű pipacsok” szépségétől, amilyen jelzővel már Tompa Mihály illette a vadvirágok királynőjét egyik versében. Megihlette mások mellett Csokonait, Petőfit, Aranyt, Kosztolányit, Váci Mihályt, de Monet vagy éppen Szinyei Merse Pál is megörökítette ecsetével ezt a könnyed és egyszerű virágot. Még a neve sem hivalkodó: vadmák. Gúnyája is mentes a fölös cicomától, csupán vérpiros színével adhat alapot arra, hogy bárki a kacér jelzővel illesse. Ám talán nem nagyobb merészség vagy hivalkodás ez részéről, mint az egyszeri kamaszlánytól piruló orcája élete első bókjait hallván. 

A keresztény irodalomban több helyen megtalálható, hogy a keresztre feszített Krisztus véréből sarjadt ki a pipacsvirág. Állván a mezőn, gyönyörködvén a látványban az jutott eszembe, hogy talán a Jóisten is hasonlóképpen gyönyörködhet és lelheti örömét az emberben. Mert a mű összességében és egyenként is gyönyörű: gyorsan hervadó, múlandó szépségű vadvirág. Bárcsak az ember is megtanulná már végre így szemlélni önmagát és társait.