Szikszai István: Mindig mondtam, a jószág tanítja az embert – Fotók

– Kérdezte már más is, honnan van bennünk ennyi derű, hogy a legnagyobb nehézségből is viccet csinálunk. Ilyen a mi életünk, túl tudunk lépni a bajokon. Ezt a pásztorélet adja, a juhok mellett tanuljuk meg. A természet, az állat közelségében a legnagyobb nehézségből is jól jövünk ki. Mindig mondtam, a jószág tanítja az embert, a természet, ahogy megfigyelünk mindent magunk körül, azt, ahogy az állatok reagálnak, és idővel mi is azt csináljuk. Mondták már, hogy olyan érdekes emberek vagyunk mi, hogy nem veszünk semmit komolyan, pedig belülről őrlődünk ám. Higgyék el, hogy így van – mesélte Szikszai István, aki Csanádpalotán többgenerációs pász­­torcsalád leszármazottjaként ma is őrzi nyáját, ahogy mondta: kerek-perec úgy 280-290 cigáját.

Szamár, kutya és cigája

Hallani, hogy a világ változása a juhászok életét sem hagyta érintetlenül, Szikszai István mégis kitart a hagyományok mellett. – Szamárral takarmányozunk, nincs gépem, nincs legelőkertünk, inkább kutyával terelünk, mert a hagyományos életformát szeretem. Úgy csinálom, ahogy elődeim; családunk kétszáz éve az őshonos cigáját őrzi. Még a terelőim is nagyapám, dédapám kutyáinak leszármazottai. Amíg élek, nem hagyom abba, aztán majd lesz valami – mondta. Majd mesélte, családjában hat nemzedék óta őrzik a juhokat, István híres pásztordinasztia leszármazottja. – Még kisgyerek voltam, mikor nagybátyám mindig vitt a jószág mellé.

Mehettem volna a Balatonra nyaralni, de én inkább az állatok mellé akartam, mert világéletemben juhász akartam lenni.

„A birkát ne add”

Nagybátyja annyit mondott majd harminc éve Istvánnak, a birkát ne add. – Megfogadtam hát – tette hozzá István gyorsan, és könny szökött a szemébe, úgy mondta el újra meg újra: cigáját nem hagyom. Őrzöm, amíg csak élek, végigviszem. Ez adja a betevőt ma is, ebből neveltük fel négy gyerekünket. Feleségemmel 37 éve ismerjük egymást, nemcsak megszokta, ennyi idő után ragaszkodik ő is az életünkhöz. Sok időnk nincs, hogy veszekedjünk – tette hozzá ismét derűs mosolyával, majd mesélte, hogy hajnal négykor útra kel a juhokkal, majd a napközbeni pihenő után délutántól késő estig ismét.

A juhász ünnepi öltözéke

– Öcsém, ezt neked adom – mu­tatta felénk pásztorbotjának kampós végét Szikszai István ünnepi díszbe öltözve a részben róla készült fotókiállítás megnyitóján, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum kertjében.

Ott mesélt az ajándékba kapott, vállai­ra nehezedő, szürke és piros árnyalatú cifraszűr, botján az eredeti kisgeszti kampók, a pitykés mellényét szorosan összetartó ma is fényes, kerek, gulyásgombok történetéről.

– Fiamtól kaptam a cifraszűrt, azt mondta, ennyi idősen megérdemlem, hogy nekem is legyen egy ilyen díszes. A geszti kampókat pedig még nagyapám csináltatta az ötvenes években, a botot hozzá a gyerekeim készítették, belevésve a hatvan élet­évem.

„Ketten a feleségemmel”

– A pásztoremberek általában a jószág mellett vannak, most is úgy szabadultam el, hogy fogadott unokám és keresztfiam egymást váltva őrzik a birkát. Mert a munka nem áll meg sosem, 365 napból 366-ot dolgozunk, ketten a feleségemmel. A legeltetést egyedül csinálom, az napi legalább 12 óra munka. Az elletésbe és az etetésbe a feleségem is be­­segít – mesélte életükről István, majd arról, hogy az ő szavaival élve miként lett megszokott bútordarab náluk Nagy Gábor néprajzkutató, fotográfus, aki szinte észrevétlenül kísérte napjaikat. A kölcsönös tisztelet és barátság hozta el a birka mellől a juhászt a Tornyai-múzeumba. Ahogy Szikszai István fogalmazott: Nagy Gábor megkért, hogy jöjjek, hát eljöttem ünnepi öltözetben.

– Fontos misszióm, hogy megmutassam a juhászok máig élő, ám mindinkább eltűnő népi kultúráját – fogalmazta meg küldetését Nagy Gábor néprajzkutató, népzenész és egyben fotográfus a Rokonok című kiállításának megnyitóján, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum udvarán. Fekete-fehér fotográfiái különleges kordokumentumok, miközben apró lelki rezdüléseket, a pásztorélet örömeit és nehézségeit minden ízében láttató munkák. Nagy Gábor néprajzkutatót 1996-ban népzenei érdeklődése vezette Bán István többgenerációs pásztorhoz, ott lelt rá igazán a juhászok sajátos kultúrájára. Erről úgy fogalmazott:

a természetközeli életmód, a saját magukra utaltság miatt kemény emberek, ám ha látják a tiszta érdeklődést, különböző próbák után megnyílnak az idegen előtt.

A saját életüket élve nem akarnak megfelelni a kutatóknak, csinálják a maguk dolgát, élik mindennapjaikat, és sok olyasmi derül ki, ami addig rejtezett. Próbálom a tisztelet és a becsület útját járni, nyitottan és őszinte érdeklődéssel közelítve feléjük. Hatalmas, különleges és értékes tudás az övék.