A vásárhelyi fazekasság múltjáról mesélnek Szénási János munkái

– A 19. és 20. század fordulója volt a csúcs, akkoriban működött a legtöbb műhely a városban, vagy négyszáz fazekasról beszéltek. Sehol máshol nem volt ilyen. Ekkor alakult ki a három, máig legjellegzetesebb stílus: a tabáni, az újvárosi és a csúcsi.

A fazekasok jellemzően ezekben a városrészekben telepedtek le és alakították ki tradicionális stílusjegyeiket. A csúcsi a fehér alapon kék mintás, az újvárosi zöld alapon sárga vagy fekete díszítésű – mesélte a fazekasmester. A népi iparművész szívének a legkedvesebb mégis a tabáni: a sokféle szín egy mustársárgás dudiféle alapra került.

– Egykor hatalmas lovas szekereken érkeztek a környékre az erdélyi kereskedők, megrakodva a mázak, festékek alapanyagaként használható anyagokkal. Arad mellett úgy kilencven kilométerre áll Dud, annak határában bányászták azt az anyagot, amiből az itteni fazekasok előállították a jellegzetes anyagot. Ez a különleges dudiszín története, amit a mezőtúri és a karcagi fa­­zekasok is szívesen használtak – mondta Szénási János.

A megmentett fazekasipar

A századfordulóig jószerivel használati tárgyakat készítettek, de utána minden felgyorsult: a huszadik században megjelent a piacon az olcsó és praktikus bádogedény, tányér, az üvegedények, a befőttesüveg, kiszorították a korábban használt anyagot. Fogyatkoztak a fazekasműhelyek, ezért Tornyai János és Endre Béla eldöntötték, hogy megmentik a fazekasipart: a Hódmezővásár­helyi Művészek Majolika és Agyagipar Telepe Rt.-t 1912-ben alapították Újváros határában, az egykori Hajda vendégfogadó épületében.

A 40-es évek második felétől veszteséges üzem végül 49 augusztusában megszűnt. Majd a következő évben gyakorlatilag a semmiből indult meg a termelés a Majolikatelepen, 8-10 évvel később már vagy kétszáz munkavállalóval termeltek, a készülő termékek zömét külföldre gyártották.

Helytakarékos Malév-­étkészlet

A Porcelángyár 1968-tól épült, Szénási János szerencsésnek érzi magát, hogy ott lehetett a gyár születésénél.

– Amikor odakerültem, még csak néhány oszlop meredt ki a földből – mesélte a kezdetekről.

– Tanyasiakat, földeákiakat tanítottunk a tanműhelyben. Ügyesek voltak, ők adták azt az energiát és tudást, ami az edénygyár megépüléséhez kellett. A makói vasúton egy teljes szerelvényt megtöltöttek a környéki tanyákról és településekről, Gorzsáról, Szikáncsról, vagy Földeákról a Hódikötbe meg a Porcelángyárba járó munkások.

Mi gyártottunk mindent, ami a háztartásokba, meg a vendéglátóiparnak kellett.

De Malév-megrendelésre mi csináltuk repülőgépekre a helytakarékos, praktikus porcelán étkészletet is. Évente háromezer tonnát gyártottunk le csészéből meg tányérból. A gyár fénykorában hat-hétszáz dolgozót foglalkoztatott.

Láng az edények között

– Az 1960-as, 1970-es években hatalmas volt a kereslet a kerámia iránt. Pesten rengeteg iparművész dolgozott úgy, hogy nem értett a korongozáshoz, a fazekasmesterséghez, de jól megfizették munkatársaikat. A fővárosban találkoztam először az elektromos kemencével – mesélte Szénási János, aki egyből felismerte az új technika adta lehetőségeket.

– A hagyományos, fatüzelé­­sű kemencében nem szabályozható a hőmérséklet, míg az elektromos változat égésterében egyenletes a hőelosztás. A fa égésekor ráadásul a láng áthalad az edények között, és nyomot hagy rajtuk – magyarázta a legfontosabb különbségekről a vásárhelyi mester. Hozzátette: ennek ugyan megvan a maga varázsa, de a vevői igényességgel nem egyeztethető össze.

Az 1980-as évek egyik legkedveltebb alapszínével, a mélykékkel bevont edényeket a korábbi technikával nem lehetett előállítani, talán ezért nem alakult ki hagyománya.

Szénási János mesélte: már néhány fokos eltérésnél is megváltozik az anyag színe. Egészen kicsivel kevesebb hőnél szürkébe hajlik, valamivel több hőnél viszont már feketébe.

Tizennégy óra a kemence mellett

– A fatüzelésű kályhánál ott kell lenni, nincs ebéd, nem le­­het elmozdulni, rakni kell a fát, figyelni, hogy hol milyen a hőmérséklet. Ez egy hosszú, tizennégy órás folyamat. Az elektromos ke­­mence ezzel szemben egészen új lehetőséget teremtett. A programozható égetéssel kiszámíthatóbb volt az előállítás és az eredmény – mondta a fazekasmester, aki előbb a majolikában, majd a porcelángyárban dolgozott kitűnő szakemberekkel, végül 1980-ban kiváltotta az ipart saját vállalkozásához. Részben a Budapesten keresett pénzből feleségével közösen létrehozták saját műhelyüket. A régi idő emlékei között Szénási János az egyéniséget említi a legfontosabb útravalók között. Hogy a régi korok hagyományait őrizve is olyasmit alkossanak, amit más nem.

Mesterség egy életen át

Szénási János 1990-ben megkapta a Népi Iparművész, majd 2009-ben a Népművészet Mestere megtisztelő címet.

További díjak és elismerések:

Signum Urbis Honorantis – Hódmezővásárhely, 2010

Pro Urbe – Hódmezővásárhely, 2018

Aranykoszorú díj – Népművészeti Egyesületek Szövetsége életműdíj, 2019

Csongrád megyei Népművészeti Kiállítás, 1987: alkotói díj

Országos Népművészeti Kiállítás – Nyíregyháza, 1989: Arany Plakett

Csongrád megyei Népművészeti Kiállítás – fazekas kategória, 1989: II. díj

Nemzetközi Népművészeti Fesztivál, 1992: Ezüst Fokozat

XII. Országos Fazekas Pályázat, 1993: II. díj

Gelencsér Sebestyén Országos Kiállítás – Siklós, 1994: II. díj

III. Alföldi Fazekas Triennálé – Mezőtúr, 2000: I. díj

Országos Fazekas Pályázat – Kecskemét, 2002: III. díj

Fazekas Triennálé, Mezőtúr, 2009: III. díj