Az utca kövén

A laikus átlagember hajlamos azt gondolni, a hajléktalanság alapvetően fővárosi, nagyvárosi probléma. És a legtöbbször tényleg, de néha egy olyan kisvárosban is szemmel látható formát ölt, mint Makó. 

Adva van egy ember, aki mellesleg kényszeres gyűjtögető is egyben – az otthonát is emiatt veszítette el – , meg egy lakótelep, ahol több százan élnek. Szándékuk szerint rendben, tisztaságban. Az illető most bevackolta magát a háztömbök melletti garázsok közé, oda hordja, amit összegyűjt napi körútja során, a lakók meg mindezt lényegében tehetetlenül kénytelenek nézni. Segítenének a férfin szakemberek. A városban működik hajléktalanszálló és szociális otthon is, de mivel akarata ellenére egyik helyre sem vihetik, a legjobb szándék mellett sem tudnak vele mit kezdeni. Így továbbra is méltatlanok a körülmények – a lakók és az átmeneti fészekre lelt szerencsétlen számára egyaránt.

A hasonló történeteknek se szeri, se száma. Úgy tűnik, a rendszer egyszerűen képtelen megoldást találni arra a helyzetre, ha a fedél nélkül maradt ember inkább a szabadságot választja. Ezáltal terhére van másoknak, saját magát pedig a tragédia felé sodorja. Emlékszem, Budapesten egy időben kitiltották a hajléktalanokat a közterekről. Mégsem az történt, hogy behúzódtak volna valamelyik fűtött átmeneti otthonba, hanem még a velük foglalkozó szociális munkások szeme elől is eltűntek. És nem csak azok, akik az alkoholizálási tilalom miatt ódzkodnak az intézményi oltalomtól.

Az elmúlt két évtized alatt több hajléktalannal, jó néhány szakemberrel és egyéb érintettel beszéltem, de senki sem tudott igazán jó választ adni arra, miképp lehetne átvágni a gordiuszi csomót. Így aztán sajnos én sem tudok egyebet tenni, mint hogy felhívom a figyelmet a dologra.