Tökéletes napok

Perfect days. Tökéletes napok – Wim Wenders filmjének címe. Kolléganőm, Kovács Erika ajánlotta, azt mondta, feltétlenül nézzem meg, őt megfogta, annak ellenére – ahogy fogalmazott –, hogy a semmiről szólt. Átküldte a linket, megköszöntem és megígértem, megnézem. Ez nálam általában azt jelenti: majd, egyszer, talán, egyszer talán vagy nem, és szinte teljesen elfelejtem. Majd legközelebb. A flegmaságom most nem működött.

Megnéztem. Tokióban játszódik és Hirajama úrról szól, aki a metropolisz vécéit takarítja. Minden napja ugyanúgy kezdődik és zajlik, a reggeli kávéval, amit automatából vesz, útközben retró zenét hallgat kazettáról, ahol vacsorázik „a kemény munkájáért” ajánlással ajándék limonádét kap, közfürdőben tisztálkodik, este olvas, növényeket gondoz; a pihenőnapján önkiszolgáló mosodába viszi cuccait, előhívatja fotóit, az elkészülteket otthon selejtezi. Minden ismétlődik, mindig minden ugyanaz – mint az életben. És mégsem. Mert minden szépet észrevesz, mint, ahogy nekünk is kellene. Az unokahúga megjelenése kis változást hoz: elkíséri dolgozni, megkérdezi, hogy az a fa, amit ebéd közben fotóz a barátja-e. Bizonytalanul, majd határozottan válaszolja: igen, a fa a barátom. Majd azt tudakolja a lány, mikor mennek el a folyót követve az óceánhoz. A válasz, legközelebb. – Az mikor lesz? – A legközelebb az legközelebb van, most van most – feleli Hirajama.

Szép film. Mikor néztem, hol sírtam, hol mosolyogtam, hol nevettem. Akárcsak Hirajama a mozi végén: sírt, mosolygott, grimaszolt, nevetett. Mondtam én, olyan ez, mint az élet – akkor is van valami, ha úgy érezzük, semmi sem történt velünk. Tanulhatunk magunkról és a tökéletes napokról. Érdemes megnézni. Ígérjék meg! És ne legközelebb, mert az mindig legközelebb van. Most.