Magasból a főtérre, az életünkre

A kötelezőkön, az eseményekről való tudósításokon és a riportok, interjúk készítésén túl is rendre ellátogatok a „településeimre”, vagyis a kisteleki járás székhelyére és községeibe. Kisteleket is alaposan megismertem, amennyire időm és lehetőségem engedte, ahogy mondani szokták, már nem „adnak el”, megtalálok bármilyen címet. Legutóbb nem kalandoztam, sétáltam semerre, viszont felmásztam – estemben, fájós lábaim miatt ez nem túlzás – a Szent István teret ölelő emeletes körfolyósra – onnan néztem szét.

Még ilyen csekély magasságból is teljesen más képet mutat a táj, a környezet. Másképp és messzebbre látunk, olyan dolgokat is észreveszünk, amit a földszintről bámészkodva nem. Ami esetemben fokozottan igaz és fontos, mert alacsonyságom miatt mindig a tornasor végén, az utolsók közt álltam. A Szent István király-templom tornya is szinte szemmagasságba került, sok minden pedig – például a szomszédos élelmiszerbolt és a városi könyvtár – alattam terült el. Higgyék el, 160 centis magasságnál ez nem mindennapi élmény. 

A „felhők között” jutott eszembe, milyen jó lenne, ha mindennapjainkat, a velünk történteket is tudnánk – amikor a helyzet kívánja – bizonyos távolságból, magasságból, felülről, higgadtan szemlélni. Jobban „látnánk” és a megoldást is hamarabb megtalálnánk.