Bakos András: Valahonnan fel kell emelkednie a versnek

Bakos András első verseskötete Isteni testek címmel nemrég jelent meg a Tiszatáj Könyvek sorozatban. A szerző Algyőn él, verseit a Délmagyarország 1990 tavaszán közölte először. A 18 éves Bakos versei elé Baka István költő akkor ezt írta: „Végre! Végre egy fiatalember, aki mesterségnek tekinti a költészetet s igyekszik is elsajátítani”. Bakos András 1994-tól 2019-ig a Délmagyarország újságírója és tárcaszerzője volt. Jelenleg a Magyar Narancs szerzője.

- Csaknem ötvenévesen úgy hordozod a táskádban első verseskönyvedet, mint egy ifjú költő. Szereted?

- Igen, szeretem. Amikor gimnazista fejjel jártam be a Délmagyar szerkesztőségébe, hallottam az egyik fiatal író kollégától, hogy megvan a könyve, de máris van olyan szöveg benne, ami nem tetszik neki annyira. Ez velem nem így történt. Megjelent, még mindig tetszik, ami benne van. Küldtem az ismerősöknek, és aztán jobbára csönd volt. Lehetett arra gondolni, hogy nem tetszik, csak nem akarják megmondani, vagy remélni, hogy mégis tetszik, és örülni az üzeneteknek. Ezt normális esetben huszonévesen élik át a költők. Az egyik első kritikai észrevétel a te üzeneted volt, hogy „nem vagy dilettáns!”. Ennek örültem, mégis csak valami. Azt is el lehet képzelni, hogy kinyitják a könyvet, beleolvasnak, hát jó, gondolják, nem nagyon erős.

- Bocsánat, az üzenet félig tréfa volt. Attól tartottam, hogy ezek a versek igazából prózák lesznek egy verseskötetben. Ennek oka, hogy én a Délmagyarország száztíz évének történetmesélő top tízébe sorollak, mint újságírót, aki Horváth Dezső utódja volt a lapnál.

- Az újsághoz is a versírás felől jöttem, 17 éves voltam, amikor a Délmagyarban először megjelentem – versekkel. Azt gondoltam, majd afféle literátus újságíró leszek. Vagyis azzal, hogy újságíró vagyok, az irodalom közelében maradok. Napilapozás közben olyan történetekkel találkoztam, amelyekről nem is gondoltam, hogy lehetségesek. És ezekben mindig vannak mondatok és helyzetek, amelyek nem valók újságba, mégis fontosak. Ránézel egy rakás sóderre az utcán, el is mehetsz mellette, sima sóder, gondolod, semmi különös, de aztán egy olyan kavicsot látsz benne, ami érdekes és felveszed megnézni. Ezekből lettek a versek valóságzárványai. Egy idő után elkezdtem velük dolgozni.

- Sosem örömből, dühből vagy vágyból írtál verset?

- Dühből nem, azt hiszem. Örömből sem, pedig az jó lehet. De gimnazista koromban azért írtam szerelmes verseket. Bennem a verset inkább az élmény vagy a látvány indítja el. Ha ez megvan, onnantól ugyanúgy, mint mások, elkezdek szorongatni valamit, ami ígéretes, és verssé alakulhat.

- Ha az ember a nyilvánosság előtt ír, találkozik azzal a problémával, hogy mit kezdjen a jóval és a rosszal. Ahogy látom, a versekben téged a rossz inkább elszomorít, mint feldühít. Tényleg nem vagy dühös, amikor a rosszal találkozol?

- De igen, csak akkor abból nincs vers. És már glossza sem. Volt egy időszak, 20-30 évesen, amikor élveztem, hogy a glosszával úgy oda lehet nyomni a hülyeségnek. De a versben akkor sem tettem.

- Szelíd ember miért lesz bokszoló? A kedves olvasónak mondom, hogy tényleg bokszoló vagy Algyőn. Fényes papíron című versed a tanúság rá.

- Negyvenéves korom előtt kiderült, hogy magas a vérnyomásom. A háziorvos felírta a vérnyomáscsökkentőt, és mondta, életem végéig szedni kell. Ez rosszulesett. Szép nagydarab voltam, megpróbálhattam lefogyni, hátha. Algyőn bokszolni lehetett. Kátó Sándor, a Móra Ferenc Népszínház művészeti vezetője vezette a sportkör ökölvívó szakosztályát. Akkoriban a faluház mögött, kint a gyepen tartották az edzést, írtam is róluk. Tudtam, kik járnak oda, bár nem mindenkit ismertem. A versben szereplő tisztelendő urat például nem ismertem, később derült ki róla, hogy magyarcsanádi születésű román ortodox pópa.

- Jó, jó, de elfogadóan lehet bokszolni? Úgy, hogy a szaloncukrok fényes papírjain táncoljon az egymást püfölő két ökölvívó?

- Lehet. Ha csak az a cél, hogy bokszolj egy jót, vagyis nem akarod mindenáron legyőzni az ellenfeled. Meg lehet tanulni védekezni, legalábbis ezen a szinten. Ez persze csak szabadidősport, a verseny más: aki belép a ringbe, azzal bármi megtörténhet. Az ökölvívás emberismeret is. Akiről azt gondolnád, hogy szelíd, arról esetleg kiderül, hogy könnyen elveszti a türelmét, ha eltalálják, és azonnal vissza akarja adni. Egy idő után figyeltem is, hogy ilyen ne legyek, mert akkor több ütést kapok. Különben az edzésen leállították azt, aki belelendült, és látszott rajta, hogy mérges. De nagyon ritkán fordult ilyen elő. Több mint tíz évig jártam bokszedzésekre, az utóbbi időben én voltam a legidősebb, a fiaim korosztályához tartozó srácok elfogytak, harminc körüliek jártak. A koronavírus-járvány miatt szünetelt az edzés, aztán kiderült, akkor folytatódik, ha lesz legalább tíz jelentkező. Én jelentkeztem, de nem lettünk tízen. Futok, ez a sport maradt, szükségem is van rá.

- Nem lehet, hogy ugyanolyan alkatú költő vagy, mint amilyen bokszoló?

- Lehet. Azért annak örülök, ha a verseim ennyire rám vallanak.

- Itt van például a Vadidegenek című, ami nagyon rád vall: az elfogadás, a szemérmes emberszeretet egy szépen lebegő képe, amikor a benzinkutas nem nyírja le a füvet, mert ott alszik valaki benne. Hanem egy üveg vizet tesz mellé.

- Igen, a történetben, vagy inkább csak képben ezt is megszerettem. Közben az a helyzet is foglalkoztatott, és foglalkoztat, amikor nem értek egy emberi helyzetet, szeretném megérteni, kíváncsi vagyok, de csak azt tudom meg, hogy ott, akkor nem helyénvaló a kíváncsiság. Ha igazán tudni szeretném, mi miért történik, várni kell, figyelni, jobban, mint szoktam. És még akkor sem biztos, hogy megtudom, amit szeretnék.

- Mit tesz Isten című versed jut eszembe: még a görbe tükör is csak szelíden ironikus, amit a magyar közélet elé tartasz.

- A történet forrása Karnok Csaba fotóriporter kolléga volt, aki egy közös riportutunkon beszélt a bányáról, ahonnan a közeli falu népe évtizedeken át „szerezte” az építőanyagot. Mielőtt bezárt volna a bánya, összefogtak és közösen megcsinálták a járdát a faluban. Úgy mondták, a nagy recsegés-ropogás, földindulás akkor lesz, amikor a Jóisten egyszer elkiáltja magát, hogy a „Bányaanyag vissza!”.

- Feltűnő, hogy verseid hátterében kistörténetek vannak. Mintha Skóciában is ugyanolyan történetekkel találkoznál, mint Algyőn.

- A kötetbeli angol szonett előzménye, hogy Skóciában élő kishúgommal beszélgettünk Skype-on apámnál. Több mint 10 éve Skóciában lakik. Ha elmegy valaki Magyarországról, egy idő után mindig hiányzik neki valami. Ételek, ízek; a tejföl, a túró, a kolbász például, amihez hasonló ott is van, de valahogy nem olyan. Hát küldeni kell innen, amit lehet. Ez átmegy abba, hogy megvan-e az Egri csillagoknak, tudod, az a zöld kötésű példánya, azt küldjük el, mert eszébe jutott. Szóval, a húgom sokáig szeretett volna körömpaprikást főzni Skóciában, hagyma lett is volna hozzá, de köröm nem volt. Egy ismerős hentes külön neki rendelt körmöt, és rendben is lett volna, de nem pörkölték azt a disznót, hanem forrázták. Nem olyan lett. Mígnem elment a kínai piacra, ahol szembesült az abált malacfejjel, ami hasonlóan nézett ki, mint a mienk. Ezt elmesélte, ebből megeredt a szonett.

- E témaválasztások mind ide kapcsolódnak, a szegedi kistájhoz, akárcsak egyébként Juhász Gyula sok verse is. Egyetértesz?

- Igen. És vállalom is. Sokszor a fikciótól jutok el, de végül is megérkezem. A Repce Szomolyában című vers után Ilia Mihály tanár úr, aki sok mindent észrevesz, és született tápai, míg én algyői vagyok, azt mondta, ő is tudja, hol van Szomolya: Algyő és Tápé között. Egyeztettük a határrészt, ahol annak a repcének lennie kellett. Csak nekünk mondana valami? Nem zavart ez a kérdés. A versnek valahonnan fel kell emelkednie, és ez az én esetemben a saját algyői, Tisza-menti világom. Ez nem baj. A baj az, ha nem emelkedik fel.

- Nézzük fordítva, a „szomolyaiaknak” mond-e valamit a versed?

- Azt hiszem, igen. Ugyancsak Ilia tanár úr mesélt a vajdasági magyarkanizsai írótábor estjeiről, ahol meglett költők, Tolnai Ottó, Domonkos István olvasták fel verseiket az utcán. Az emberek odagyűltek, és aki akarta, hallgatta. Szabadverseket olvastak ráadásul, nem is rímes verseket. Volt, aki gunyoros éllel megkérdezett egy nénit, hogy ne haragudjon, de tetszik érteni, amit itt beszélnek? A néni önérzetesen mondta, hogy persze! Hát arról van benne szó, hogy a költő szobájában nincs asztal, csak két szék; az egyiken ül, a másikon meg ír. És tényleg volt a versben ilyen kép. Ő azt megfogta, és elvitte haza. Ki mondaná, hogy nem értette a verset?!

- És Algyőn?

- Amikor a könyvem elkészült, az algyői könyvtár könyvbemutatót szervezett. A rendezvényről tudósított az Algyői Hírmondó, vagyis híre ment. Ha ismerőssel találkozom, szóba hozzák, de nem olyan nagy csoda ez. Akinek a kezébe kerül a könyv, és ismer, biztosan belenéz kíváncsiságból, aztán vagy megérinti, vagy nem. Amikor a Kócsag utcában laktunk, a nagyobbik fiam nyugdíjat vitt az utcabeli néniknek. Megkérdezte tőlük, mennyi nyugdíjat szeretnének, papírfecnikre írta, hogy 1000, 10 000, 20 000, és mindenkinek pont annyit dobott be a postaládájába, amennyit kért. Nagyon élvezték. Az egyik nénire, aki kapott abból a nyugdíjból, ráköszöntem a boltnál, de nem ismert meg, csak miután levettem a maszkot. Örült, aztán szóba hozta, hogy venne a könyvemből. Vittem neki, dedikáltam, hogy Rozáliának, becsöngettem, mint annak idején a fiam.

- Keresem a kötetben a társadalmi verseket. Egyik vers egy szúnyogkutató biológus házaspárról beszél, de közben arról van szó, hogy valami baj lett a humánus világgal és védekezni kellene. A te megoldásod, hogy az ember a saját világát körülhatárolhatja, és abban már ő teremt.

- Valóban, a saját világunk megvédéséről szól a vers. A biológus házaspár pedig tényleg létezik. Úgy kezdődött, hogy Délmagyarnak arról írtam, ki hogyan védekezik a szúnyogok ellen. Horgászboltosokkal is beszéltem, veszik-e a Szukut; tudod, azt a büdös krémet, amivel el lehet lenni a susnyásban. Végül Makrai László, a városgazdálkodás vezetője, maga is biológus, javasolta, kérdezzem meg azt a házaspárt, akik a terepen a szúnyogokat kutatják. Felhívtam őket, s kiderült, ők nem fújják magukat semmivel. A szúnyogszezon elejét ki kell bírni, s aztán termelődik egy olyan anyag a szervezetben, hogy már nem zavarja az embert a csípés. Arról is beszéltek, hogy minden este átnézik egymást a sátorban. Ezen a ponton gondoltam, hogy ebből vers lesz. Ha valakivel együtt élsz és minden este látod, akkor az megvéd.

- A Hazalátogatás című versed is érdekel. Egy közösség együtt töltött napja. De igazából vízió az egymás ellen nem kijátszott, gyűlöletmentes „boldog magyarokról”. Egy újabb „saját világ”-vers.

- Ez a közösség egy csoport, amelynek tagjai a Facebookon ismerkedtek meg, de találkoztak a valóságban. Mindenféle ember az országból, van köztük mentőállomáson dolgozó garázsmester, nyugdíjas ápoló, és van egy nyugdíjas könyvelő is, aki évekig nem mozdult ki a lakásából. Az első út, amire elment ezzel a társasággal egy buszos-autós kirándulás volt. Aztán járt nálunk is, Algyőn. Ez a vers egy ilyen találkozóról szól.

- Biztonságban érzed ezt a saját-világ környezetet?

- Igen, azt hiszem, igen.

- Noha menned kellett az újságtól, amelyre ebben az interjúban is annyit hivatkozol, s ahol huszonvalahány évig dolgoztál?

- Huszonöt. Abban az évben vettek fel, amikor a nagyfiam megszületett. Amikor mennem kellett, éppen Csongrádon voltam, anyagot gyűjtöttem. Közben hallottam, hogy egyes kollégáktól nap közben elköszöntek. Délután bementem a szerkesztőségbe, s kiderült, hogy én is köztük vagyok. Meg is kaptam a papírt róla, de nem volt nálam az olvasószemüvegem. Ekkor a kiadóigazgató kolléga levette a fejéről az olvasószemüveget, én meg feltettem. Egy kicsit furcsa is volt a világ tőle. Így böngésztem végig a közös megegyezéses papírt. Aztán felhívtam a 25 éves fiamat, aki azóta már közgazdász, kérdeztem tőle, hogy akkor most aláírjam-e; azt felelte, ha már ez van, akkor írjam alá. Bejött értem kocsival, s hazamenet megkérdezte, mióta is dolgoztam a Délmagyarnál. Hát, kisfiam, feleltem, pont amióta te vagy. Most nyugodtabb vagyok, és már van is megélhetés a munkában, amit végzek, vállalkozó lettem, újságot írok és egy kiadó kéziratait gondozom, szerkesztem; nem érzem magam fölöslegesnek.

- Két tó című versed egy hattyúból csinál allegóriát. A hattyú egy büdös tóban kecsesen bogarászik a holt vízben. Nem kerülgetem: társadalmi vers? Micsoda a hattyú? És micsoda a büdös tó?!

- A két tó is létezik. Az a tó, ahol a hattyú úszkált, a vasúti töltés és a falu között van; állítólag, amikor a téesz méregraktárát takarították, beleöntöttek, a csuda tudja mit, de az is lehet, hogy ez nem igaz, és csak magától volt egy időben olyan kénes szaga. Egyszer sem horgásztam benne, de volt, aki odajárt, és nyilván nem véletlenül. Jónak gondolta. Hattyúk nem régóta járnak mifelénk, még mindig feltűnő, amikor megjelenik egy-egy. Tudjuk, hogy a Balatonban sok van, de a Balaton nagyon tiszta víz. Mit keres itt egy hattyú ezen a kicsi vízen? Tényleg sajnáltam, de nem lehetett mit tenni; mint amikor valaki szemlátomást nagyon sokat vár egy elhatározásától, vagy egy másik embertől, és rajta kívül talán mindenki más látja, hogy hiába. Különben a másik tavat azért vallhatom a magaménak is, mert egy időben a mi horgászegyesületünk telepített bele halat, gondoztuk. Amikor a kocsmában azt beszélték, hogy „meghúztuk éjjel a tavat”, akkor az fájt: az én pénzemből vett hal is benne volt.

- A Tiszán van albatrosz?

- Baudelaire miatt kérdezed? Szerintem nincs. Nagy kócsagot, szürke gémet, jégmadarat lehet látni, néhány kilométerre a falutól fekete gólyát is, ami esetleg feltűnő lehet. Nem vagyok albatrosz. Baudelaire verse szerint az emberek nem értik meg, különcnek gondolják a művészt, kigúnyolják, hogy a zavarukkal kezdjenek valamit. Ezt a reakciót inkább az életmód válthatja ki, és nem maga az írás. Lehet, mások átérzik ezt a magányt, de én nem, nem is nagyon foglalkoztatott soha, hogyan kellene viselkednie egy művésznek, jobban érdekel a szöveg, amin dolgozom. Szerintem én ide tartozom, tudomásul vették, hogy írással foglalkozom, ahogy más a paradicsomban dolgozik, vagy profi muzsikus is akad, az egyik kereskedelmi csatorna napi sorozatának főcímdalában minden este lehetett hallani a gitárjátékát. A csodák korában ez inkább természetes. Nem lesz csönd attól, ha bemegyek a kocsmába.