2021.03.12. 17:30
Cigányprímás mentette a családot
Az 1911-es volt az első a nagy árvíz évfordulói közül, amelyen már megjelent a Délmagyarország: akkoriban dőltek össze a víz előttről megmaradt vályogházak a „palotás Szegeden”. Mikszáth és Jókai még nem a mi lapunkba írta meg, hogyan élte meg a pusztító árt, de azért mi is közöltünk később visszaemlékezést – például egy sokgyermekes családanyáét.
A Tisza-part árvíz utáni újjáépítése, a rakpart felfalazása a vár bontása után. Az első évforduló, amikor lapunk már megjelent, a 32. volt. Fotó: Fortepan/Fődi Gábor
„A kétségbeesés lidércei suhogó denevérszárnyakon röppentek föl a nagy ravatalról: vége a legmagyarabb városnak (...). Azóta (...) A régi, patriárkális város helyén gyönyörű palotaváros épült; grandiózus sugárutakkal, (...) a világ egyik legszebb és legművészibb kiképzésű terével.” „Nem is kell csákánynyal szétrombolni a régi, árviz előtti Szegedből visszamaradt házakat: sorra dőlnek össze maguktól is. Mintha az ódon, kopott vályogviskók éreznék, hogy a büszke palotasorok között nincs többé már keresnivalójuk (...)” Mindkét idézet 1911 márciusában jelent meg a Délmagyarországban. A vályogházak annyira feláztak a „tavaszonként jelentkező földár” hatására, hogy át lehet szúrni a falukon a rendőrkardot. 1879. március 12-én hajnalban tört be az ár a városba, 32 év elteltével egymás mellett élt még a régi maradéka és az új.
Borongó emlékezet
Az 1911-es évforduló volt az első, amelyen a Délmagyarország már létezett: 1880-ban minden év március 12-ét Szeged fogadalmi ünnepévé emelte a törvényhatósági bizottság.
Ebben az évben is munkaszünet volt a hivatalokban, emlékező istentiszteletet tartottak a vallási felekezetek. Az akkor még álló Szent Demeter-templomban a 46. huszár gyalogezred zenekara kísérte a nagymisét. „Harminckét esztendő multával a borongó emlékezet hangulata csendült ki az éjszaka a városháza harangjának buzgó szavából.”
Az 1912-es évfordulón a Dugonics társaság ülésén elhangzott Pósa Lajos A szegedi árvíz évfordulóján című verse, Móra Ferenc Pillich Kálmántól olvasott fel visszaemlékezést. Pillich 1879 és 1883 közt a város újjáépítését irányító királyi biztosság tagja volt: nem sokkal az évforduló után írta lapunk, hogy még életében utcát neveznének el róla.
Felsőváros víz alatt
Lapunk első éveiben az árvíz előttről maradt házikók tűntek el sorra, de 1912-ben még azt írtuk:
még sokan vannak, akik elmesélik ezen az évfordulón, hogyan menekültek meg a hullámsírtól.
1929-ben, a víz után 50 évvel közölte lapunk Szabó László Szeged halála és feltámadása című könyvét sorozatban, onnan tudjuk, hogy a bajban a humor is gyógyír lehetett. A királyi biztosi tanács egyik tagja, Komjáthy Béla szatirikus verset írt a tanács tisztségviselőiről, a Szeged veszedelme „félholtra kacagtatta” olvasóit. Ebben az évben Móra Ferenc is tréfás anekdotát közölt az évforduló napján, ő Tisza Lajosról. Ekkorra már jóval kevesebb tanú maradt. A 95 éves Murka Andrásnét megkértük 1930-ban, mesélje el emlékeit arról az 1879-es hajnalról is. Férje, Murka András zenész volt a színházban. Felsővároson laktak a „nagy vízig”.
Kocsival a töltésre
„Biztatták őket, hogy az uccájuk magasan fekszik, oda nem érhet el a víz. De egyszer csak, amint lenéznek, látják ám, hogy már víz alatt van az ő uccájuk is.” Nyolc gyerekük volt akkor, ölben vitték át az apróságokat a felsővárosi Rossztoronyba. Ez a régi „tornyos iskola” tornya lehetett, ami a mai Dózsa György Általános Iskola helyén állt. Az alsó szobába is utánuk ment a víz, „úgy ömlött be az ajtón, mintha mindent meg akarna emészteni”. Az emeletre menekültek, innen szállította el később a népes családot Erdélyi Náci, a gazdag szegedi cigányprímás kocsikon a Tisza töltésére. Ott hajóra szálltak, majd Orosházára mentek, végül Aradra költöztek. 18 év múlva telepedtek vissza Szegedre, 13 gyerekkel.
