Kányádi Sándor: Szembe nézve, sose félre, annó 1993

A szavak embereivel, újságírókkal, félpolitikusokkal szemben folyton pontosító és mindig helyreigazító volt. Már-már izgágán javítgatta a médiában terjedő, Erdéllyel kapcsolatos közhelyeket. A tanítókkal, könyvtárosokkal, s legfőképpen a gyerekekkel szemben viszont egykettőre közvetlen lett. Egy zsivajgó gyerekhadat is gyorsan el tudott varázsolni példázatos történeteivel.

Kányádi Sándor interjúiból, beszélgetéseiből az erdélyi magyarságnak egy mindennapi valósága köszönt ki. A politikák harcias felszínességéhez szokott embernek ez olyan volt, mintha friss levegőhöz jutna, talán ezért is voltak zsúfoltak a talkálkozói. Egyfelől Kányádi mindig szembesítő volt, hogy nem olvasunk eleget, s nem jó forrásokból tájékozódunk Erdélyről. Másfelől pedig Kányádi szülőföldszeretete nyomot hagyott az emberek lelkében: igen, van hazaszeretet, ami a hazát propagáló szólamoknak is képes ellenállni.

Kányádi Sándor a Délmagyarországnak 1989 után több interjút is adott, mivel rendszeresen eljött Szegedre. Járt itt nyelvművelő versenyen, könyvbemutatón, könyvtári találkozókon, iskolai órán, könyvhéten, vagy csak egyszerűen Ilia Mihálynál, aki annó verseit közölte a Tiszatájban, közöttük a Fekete-piros című költeményét 1972-ben.

1993-as látogatásakor Gyenes Kálmán ment fotózni deszki találkozójára, innen származnak a fenti, eddig nem publikált fotók. 1996-ban a Délmagyarország a költő rendkívüli irodalomórájáról tudósított, s az alábbiak jól jellemezték Kányádi Sándor többi találkozóját is:

Nagyteremnyi gyermekközönséggel találkozott Kányádi Sándor költő a Bartók Béla Művelődési Központban, azon a rendhagyó irodalomórán, amelyet a ház SzóKincs-Társulata tartott a kolozsvári költő verseiből. Az aprók körében is kedvelt költő mindjárt kikiáltotta a felszólalási, beleszólási és leszólási szabadságot, s ezzel a találkozóból hullámzó kérdezz-felelek lett, amely kitért a költővendég gyermekkorára csakúgy, mint „költőkorára„. Kányádi Sándor május 10-én született az erdélyi Nagygalambfalván, de már élete első napján összeütközött a hatósággal; ekkor volt ugyanis a román királyság ünnepe, s bejegyzést végző a részeg hivatalnok május 11 -re anyakönyvezte, mert „ilyen hazátlan nem születhet ilyen szent ünnepen”. A Bibliából tanult olvasni, s meséli, hogy a falu határában lévő Sinai hegy, a szomszédos Bethlenfalva és a nem sokkal messzibb Jézus-kilátó miatt sokáig hitte, hogy a bibliai történetek ott valahol a környéken játszódhattak. Hogy igazi költő lett-e, az akkor fog eldőlni, mondja, ha még a gyermekek unokái is olvassák őt. Mondjuk el egy igazi költő versét! – indítványozta erre. Már zúgott is az Itt van az ősz, itt van újra.

Szülőfaluja közelében, a Jézus-kilátó alatt van Petőfi „legendai„ sírja. Azt mondják, a halálosan megsebesült Petőfit a kozákok elől temették el, majd egy asztalosmester a saját sírhelyére vitette. Az tanító, aki a sírt gondozta, ezt mondta Kányádi Sándornak: „Hogy itt nyugszik-e, nem tudhatjuk, de akkora költő volt, hogy akár minden faluban lehetne sírja”.

Kányádi Sándor szavai közvetlenek és komolyak. Kevés a hely elmondani hogyan, de a seregnyi gyermek tova-tovaröppenő érdeklődését nem fárasztva anyanyelvről és magyar lélekről beszélt. Álljon inkább itt az a Sinka István-ballada, amelyet ott helyben megtanított a teremnyi gyermeknek: „Dús András juhász volt/ már fekete a képe/ Leásták pihenni/le a fák tövébe/Fiatal volt, mégis' görbe volt a háta/ Istenem, magyar volt/ szóljon, aki látta!„. (Délmagyarország, 1996. március 1.)

Kányádi Sándor 4 interjút adott a Délmagyarországnak:

1990, Harag a viharban

— A régi harangokra valóban felvésték, hogy hívom az élőket, temetem a halottakat. Úgy gondolom, a megváltozott körülmények ellenére a harangoknak továbbra is az a dolguk, hogy önállóan és szépen szóljanak, ne mutáljon a hangjuk. A vihar ugyan elvonulhat egy időre, de azért mi jól tudjuk — több évtizedes meteorológiai előrejelzéseink tapasztalatából okulva —, hogy a rossz idők ismétlődni szoktak, sőt teljes váratlansággal ítéletidő is jöhet. A forradalom után mi eleve felkészültünk arra, hogy ügyeink nem fognak majd simán alakulni, de például hogy ilyen vehemensen lángol majd föl a sovinizmus és a nacionalizmus, arra még álmunkban sem gondoltunk. A harangnak van tennivalója tehát bőven. (Délmagyarország, 1990. április 20., Darvasi László)

1996, Vershitet nem cseréltem

— Óh!, néha inkább elmenekülési vágyat [érzek], hogy dolgozni félrehúzódhassam. Tudja, az utóbbi nyomorú időkben volt valamennyi összeköttetésem, lehetőségem, meg egy kicsi pénzem is, arra, hogy a hozzám forduló rászorulóknak gyógyszerbeszerzésben s más ügyes-bajos dolgokban segítsek, ami egyáltalán nem írói feladat, de reggel, amikor írni készültem, ha beállítottak, hogy rákos betegnek kellene gyógyszert szerezni, vagy házkutatási ügyben kellene tanácsot adni, akkor nem mondhattam azt, hogy ne zavarjanak – mert én éppen egy szonetten dolgozom! Most abban reménykedem, hogy a Hargitán egy szép kis házfélét összehozok, s hátha oda el lehet bújni. Világéletemben abban reménykedtem, hogy majd csak lesz egy évnyi függetlenségem. Hogy próbálnám már meg, hátha sikerülne egy könyvet, “a” könyvet úgy megírni. Csak ezzel is az a baj, hogy én már fél Európát meghívtam a Hargitára. (Délmagyarország, 1996. március 25., Panek Sándor)

1998, Visszaszorult a lira hatósugara

— Vannak olyan tévhitek, hogy az igazi vers csak keveseknek való. Petőfi Sándor a népies költészetre vonatkozóan annak idején azt mondta: „Tegyük uralkodóvá a népet a költészetben, s akkor uralkodni fog a politikában is.” Régóta mondom, hogy Petőfi költői programját úgy lehetne megfordítani: tegyük uralkodóvá a költészetet a népben. Ez volna az igazi feladat, ebben talán még az Internet is segíthet. (Délmagyarország, 1998. április 27., Hollósi Zsolt)

2001, Hű karddal, hű hüvellyel

— [Erdélyből] Eljött több mint 150 ezer ember, és az igazi baj nem is ez, hanem az, hogy nem születik elegendő gyermek. Cseres Tibor nyomán, kissé frivolan, azt mondhatnám: hazát nemcsak hű karddal, hű hüvellyel is lehet szerezni. Iskolák, lehetőségek vannak: gyerek nincs.

(...) De ha már az előbb arról beszéltünk, hogy nem születik elegendő gyermek, hadd mondjak egyebet is. Nemrég Savoyai Jenő zentai csatagyőzelmének ünnepségén nyilvánosan is elmondtam, félig tréfából, hogy én bizony nem örülök a NATO-csapatok 300 évvel ezelőtti győzelmének. Mert én akkor nem a herceg seregébe, hanem Thököly uram csapatába álltam, a túloldalon. Gondolják el, ha akkor mi győzünk, ma a Duna-medencében 50 millió magyar mohamedán tolongana. (Délmagyarország 2001. április 7., Panek Sándor)

Kányádi a rendszerváltozás előtt is volt témája a Délmagyarországnak: F. Nagy István (a lap egykori főszerkesztője) tollából 1983-ban helyszíni riportot is közölt a Kányádi család nagygalambfalvi környezetéről, majd 1987-ben ugyancsak F. Nagy írt jelentést kolozsvári találkozásukról. Utóbbit sajnos arra hangolta, hogy Kányádi “hűséges és rendkívül dolgos állampolgára a Román Szocialista Köztársaságnak, valamint anélkül “munkálkodik önzetlenül a szocialista Románia fölemelkedéséért”, hogy föladta volna magyarságtudatát, nemzeti kultúráját.

A Délmagyarország 2018-ban, Bakos András Ilia Mihállyal készült beszélgetésével és Panek Sándor visszaemlékezésével búcsúzott Kányádi Sándortól.

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!