Szeged neki köszönhette modern kórházát

A Délmagyarország írta 1911-ben, hogy a városi közkórház az 1900-as évek legelején annyira rossz orvosi színvonalú volt, hogy a minisztérium nem en­gedett pályakezdő or­vost az intézménybe.

„Ha ta­­nulnak is valamit, orvosi tu­dásuk avult és ferde irányba fejlődik”, írta a lap. Ez a helyzet változott meg Boros doktor igazgatói ki­­nevezésével 1905-ben. Míg 1900-ban százat sem tett ki azoknak a száma, akik operációnak merték alávetni magukat, Boros József 20 év alatt 11 ezer 378 műtétet végzett. A város neki köszönhette a kórházi ellátás minőségét, az egyszerű emberek pedig a hitet, hogy a kórházba „nemcsak meghalni lehet menni”.

Ezért volt különösen megrendítő a Délmagyarország híre 1925. június 3-án: Boros József egy sportrepülőgépen lezuhant és szörnyethalt a szegedi repülőtér melletti határban.

Vízifiákeresek, nem beszélek veletek!

A lapban Sz. Szigethy Vilmos búcsúztatta a főorvost. Írásából életszerető, pózok nélküli, végletekig jóhiszemű ember alakja rajzolódott ki, akit szakértelme és megnyerő egyénisége miatt már-már ünnepeltek a szegediek.

„Ahogyan operáció előtt a fertőtlenítést szinte túlzásba tudta vinni, épp úgy mentesítette a lelkét mindentől, ami megfertőzheti. Klikk, intrika, pletyka, megszólás szintén idetartoztak, s a meggyőzőnek tetsző érvekkel szemben ő volt mindig az, aki hirtelen érdeklődni kezdett a vacsora után.”

A szerencsétlenül járt repülőgépet Szentkirályi Kern Dezső fiatal százados vezette, Szeged korábbi főjegyzőjének fia, aki pilótaként végigszolgálta az első világháborút. Mint mindenki, ő is kedvelte a sebészorvost. A baleset előtti héten a Csónakázó Egyesület tiszai csónakházában találkoztak, és Boros itt határozta el, hogy kipróbálja, milyen repülőn ülni. Első közös repülésük remekül sikerülhetett, mert a kórházigazgató jó kedvvel, tréfálkozva tért vissza a csónakházba. A maga kedélyes modorában így szólt a többiekhez: „Hitvány földi férgek, vízifiákeresek, nem beszélek ve­­letek. Ezentúl a levegőben szá­­guldok.”

Barátai szerint Szentkirályi Kern soha nem ivott alkoholt. Ennek azért volt jelentősége, mert Szegeden arról kezdtek pletykák terjedni, hogy a két fér­­fi egy átmulatott éjszaka után ment ki a repülőtérre. 1925. jú­­nius 4-én az újság cáfolta a szóbeszédet. Pünkösdhétfőn, a szerencsét­lenség előtti estén a Széchenyi téren a Katolikus Nővédő Egyesület népünnepélyt tartott, ezen valóban látták a századost és a főorvost is. A jólértesültek úgy tudták, „konfettit szórtak, cigányok muzsikáltak, a tombola számait húzták és a sötét esti órákban már nagyon vidám hangulatban volt mind a kettő”. Ezzel szemben a százados éppen csak beugrott a Prófétába, nem ivott alkoholt, 11-kor már ágyban volt, reggel hétig aludt, akkor kiment a repülőtérre, és Boros ér­­kezéséig kipróbálta a gépet. Boros pedig csak körülnézett a népünnepélyen, és korán hazament, mert a kislányánál társaság volt az este.

Összetört szárnyak

A Délmagyarország a tragédia reggelén Vér György újságírót küldte ki a helyszínre. A tudósító fél órával a baleset után ért ki autóval, de a helyszíne­lő rendőrök nem engedték a közelbe, így a jelenlévők elbeszélését írta meg (erősen drámai jelen időben).

A felszállás reggel fél nyolc körül történt egy H—MAEA jel­­zésű repülőgép fedélzetén. „Elindítják a motort. Két montőr beigazítja a légcsavart. Dr. Boross mosolyogva integet. Már kis társaság van együtt: a gyermekek, Szentkirályiné és három-négy repülőtiszt. Né­­­hány másodperc: berreg a gép, aztán a magassági kormányhoz nyúl a pilóta. Gurulni kezd. Néhány száz métert gurul a zöld gyepen, azután zökke­­nő nélkül, szinte szelíden a magasba indul a gép. A gyerekek tapsolnak…”

Szentkirályi Kern Kecskemétig akar­­ta elvinni a főorvost. Előtte azonban még tett pár kört a reptér fölött. Nyolcszáz méteren lehettek, amikor mégis ereszkedni kezdtek, állítólag időnként olyan vakmerően, hogy a lenti társaságban lévő repülő ezredes (állítólag) felkiáltott: Ne vicceljetek!

„Most hirtelen megbillen a gép — alig lehet százötven méter magasban — dugóhuzó-szerű spirális alakban lefelé zuhan. A pilóta látja a veszélyt, teljes erővel nekiindítja a gépet: nem használ, sőt árt. (…) Egy pillanat: az acélszürke gép orra, a légcsavar mélyen belefúródik a földbe, a szárnyak kettétörnek, a gép, mintha kettéválna. A két utas előrebukik, előbb értek a földre, mint a gép, a motor maga alá temette őket. A motor még zúg, a gép hátulsó része lehajlik a földre. És az összetörött szárnyak alól kilátszik a két véres holttest.” Segíteni már nem lehetett, hiába érkeztek meg a mentők.

Tízezrek kísérték

Dr. Boros és Szentkirályi Kern halottas kocsiját tízezrek kí­sérték a szegedi utcákon. A te­­metés napján, 1925. június 4-én „a Tisza Lajos körúton alig lehetett mozogni, újabb em­­bertömegek hullámzottak a régiek nyomába, az ujságíróképesség itt felmondja a szolgálatot, hogy hűséges képet adjon a megjelentekről. (…) A halottaskocsi már a Klauzál-téren járt s a Takaréktár-utca még mindig ontotta a gyászközönséget, amelynek nagyobbik része elkísérte kedves halottját egészen a temetőbe.”

A kórházigazgató emlékének ápolását szinte azonnal megkezdte a szegedi orvostár­sadalom. Szoborbizottság alakult, amely gyűjtést kezdett, és a Kossuth Lajos sugárút 42. szám alatti közkórház elé márvány emlékművet terveztetett Petri Pick Lajos szobrásszal. Az orvosi közadakozás nem hoz­­ta be a teljes összeget, de a bizottság hitelt vett fel (amelyhez Szeged városa megtagadta a kezességet). A szobrot 1926. szeptember 1-jén avatták. A fáj­­dalmas nőalakot ábrázoló emlékmű ma Bánvölgyi László munkája nyomán felújítva látható a Rókusi templom és a volt közkórház közötti füves részen.

1931 óta az egykori Kórház utca dr. Boros József nevét vi­­seli Szegeden.