Jól elverték Pilátust a nagyhéten

Algyő sajátos régi hagyománya, hogy nagyhét elején a gazda az udvaron összegyűjtötte, rendbe tette minden munkaeszközét, és imádkozott fölöttük. Ezt Bálint Sándor, a neves szegedi néprajztudós Karácsony, húsvét, pünkösd című könyvében olvastuk, ami az ünnepkörök népszokásait gyűjti össze a megyében és a magyarlakta területeken. A ta­vasz, a természet megújulása az embert is környezete megtisztítására készteti, írja a Magyar Néprajz. Ezek a részben gyakorlatias, részben mágikus cselekedetek a nagyhéthez kötődtek, amelynek jeles napjai nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat.

Verik, mint a Pilátust

Általánosan ismert a szólás, „Ve­rik, mint a Pilátust.” A látványos és hangos pilátusverés szerdán, csütörtökön vagy pénteken volt szokásban: Csongrád megyében „pancilusozásnak” nevezték, amikor a gyerekek a Pilátust megszemélyesítő deszkát, vagy gyékényütővel a fűszálakat verték. Szőregen ilyenkor így kiáltoztak: „Pancilus Pilátus, mért verted mög a Jézust?” A liturgia összefonódhatott a mágikus gonoszűzéssel, írja a szokásról Bálint Sándor. Még az 1920-as években is élt a népszokás az Alföld déli részén, például Csanádapácán: nagyszerdán és nagycsütörtökön délután a pap a Miserere mei kezdetű zsoltár után megütötte könyvével az oltár lépcsőjét. A nép erre botokkal esett neki a padoknak, hogy Pilátus is szenvedjen, amiért Jézust el­­árulta.

Kereplő és bűrharang

A másik jellegzetes zajkeltő szokás a kereplés volt: e napokban a szertartásokra való hívogatásnak, jeladásnak, de a gonoszűzésnek is ősi módja a néprajztudós szerint. Említi, hogy Makón míg a ka­­tolikusok kereplővel hívogattak a szertartásra, a református öregtemplomban sem harangoztak – a csanádi püspök volt a földesúr. Emberek zsoltáréneklése helyettesítette a harangszót, ezt hívták bűrharangnak. Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén glóriára megszólaltak a harangok, aztán nagyszombatig elhallgattak, „megsüketültek”. Amikor a harangok visszatértek Rómából, az ünnepi nagymise glóriájára újra megkondultak, és nagy lármát csapott a gyermeknép. Este egyébként eloltották az otthoni tüzet, szombatig nem gyújtották újra. Az idős asszonyok nagycsütörtök éjszaka kálváriáknál, útszéli kereszteknél, kertjeikben imádkoztak arra emlékezve, hogy Jézus az Olajfák hegyén virrasztott.

Megmutatta a holtat

Nagypéntek volt a vízszentelés ideje. Betegségelhárító, tisztító, szépség- és termékenységvarázs­­ló erőt tulajdonítottak a víznek: úgy vélték, aki nagypénteken napfel­kelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. Szeged népe régebben a Tiszára szótlanul járt le mosakodni, a beteg gyerekekről is lemosták a bajt. Hajnali három óra felé a szegedi legények kukorékolva költötték föl a fürdéshez az alvókat: az evangéliumi ha­­gyomány szerint megszólalt a kakas, amikor Péter a Mesterét megtagadta. Ezen a napon a legtöbb vidéken nem dagasztottak kenyeret, és hideg étel került az asztalra. Szegeden viszont különleges, libatojás méretű kenyér készült. Megszárították és eltették, akkor vették elő, ha valaki vízbe fúlt. A közepébe szentelt gyertyát tettek, és ahol a vízre eresztett kenyérből a gyertya kifordult, ott kellett a holttestet keresni – Algyőn úgy tudták, hogy a holttest oda is úszott, ahol a kenyeret vízre eresztették.

Féregűzés ruha nélkül

A nagyszombat hajnala, délelőttje a féregűzés, festés, mázolás jegyében telt – ennek maradványa a ma is közismert húsvéti nagytakarítás. A néprajztudós azt írja, a féregűzés lármával, olykor meztelenül történt, hogy a gonosz szellemet minél biztosabban elriasszák. Szeged-Alsóvároson a ház összes helyiségét kisöpörték, a férgeket jelképező szemetet kivitték az utcára, és a kocsinyomon túl öntötték ki. Rossz bográcsot verve járták be a házat a gyerekek, és azt kiabálták: kényók, békák, szaladjatok, mögszólaltak a harangok! Új tüzet egykor évente egyszer, nagyszombaton szítottak, a templomnál szentelt tűz parazsából, ezen főzték a húsvéti ételeket. A megszentelt tűz maradványát kivitték a szántóföldre, szőlőbe, hogy a föld termékeny legyen, ezekben a szokásokban a néprajz pogány hagyományt is számon tart.

A szent sírtól indult a körmenet

Ételt is szenteltek, nemcsak tüzet, alsóvárosiak a szertartásra a szőlejükből is vittek vesszőket. Ezeket tűzbe tartották, majd elásták a szőlő, a szántó sarkaiba. A szegedi tájon a szokásos ételeket – fonatoskalácsot, lepényt, kókonnya néven emlegetett tojást, sonkát, kolbászt – a családfő hintette meg szenteltvízzel a feltámadási körmenetet kö­­vető vacsorán. A kókonnya kifejezés a rajnai-frank eredetű Cucania, Cucagna szóból származhat, e meseország az evés-ivás hazája – hiszen véget ért a böjt. A feltámadási körmenet, ami Közép-Európában ismert – a húsvéti határkerülés maradványa lehet –, a templomi szentsírtól indult. A szentsír állítása a templomban a jeruzsálemi szent sír mintájára maradt meg a közép-európai népi vallásosságban, Csanádpalotán jézuskatonának mondták az őrzőket.

Éjszaka keresték Jézust a temetőben

Nagyszombat éjszakája volt a Jézuskeresés ideje. Tápén éjjel kettőkor gyűltek össze az emberek a temetői kápolnánál, a hagyomány Szegeden is virágzott a Kálvárián. Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor összegyűltek a hívek a templomban, és egy feszülettel elindultak a temetőbe Jézus keresésére. A temetői keresztnél imádkoztak, majd megkerülték énekelve a falut. A szokást ismerték Algyőn, Szőregen, Mindszenten is.