Dudás Sándor: Az idő dönti el, melyik a jó szobor

– Iskoláskoromban is rajzolgattam, firkálgattam a füzet tetejére – oda, ahova nem kellett volna – fogott bele történetébe Dudás Sándor. Annyira belejött a rajzolásba, hogy iskolástársai rajzórai feladatait is megcsinálta, elcserélve azt más tantárgyak házi feladataira.

– Hetedikes lehettem, amikor az osztályfőnököm úgy vélte, lehet, hogy érdemes foglalkozni velem. Elvitt egy iparművészhez, akinél lehetett festegetni, rajzolgatni. Ő volt az, aki az első lökést adta nekem – folytatta a képzőművész.

Hiányzott neki a harmadik dimenzió

A középiskolában nem művészeti irányban tanult tovább, rádió-, té­vészerelő szakmát tanult, de ott is nagy hasznát vette kézügyességének. A szobrászat mellett csak az egyetem alatt kötelezte el magát, előtte azonban még bejárta Európát. Azt, ami a vasfüggöny felőlünk lévő oldaláról elképzelhetetlen volt, az akkori Ju­­goszlávia viszonylagos szabadsága megadta: vonattal, stoppal, kerékpárral csavarogta be a kontinens nyugati felét.

– Bejártam Nyugat-Európát, felsorolni sem tudnám, hány országban barangoltam. Jártam a múzeumokat, galériákat, és megkedveltem a szobrászatot. Már iskoláskoromban is mintázgattam, de ott és ak­­kor éreztem, hogy az a harmadik dimenzió hiányzik nekem – emlékezett vissza a szobrász.

Meghatározó a zágrábi iskola

A katonaság után 1976-ban kez­dett el tanulni a Zágrábi Akadémián mint szobrásznövendék, Zelimir Janes tanítványaként.

– Kiváló mestereim voltak, akiktől, úgy érzem, na­­gyon sokat tanultam. Én nem voltam az a zseni, aki úgy született, hogy már egyből mindent tudott, a mestereim formálták a profilomat, sok ragadt rám a látásmódjukból. A mai napig ez a zágrábi iskola határozza meg a munkásságomat, úgy dolgozom ma is, ahogy akkor az akadémián kialakult a saját látásmódom – beszélt egyetemi éveiről Dudás Sándor.

Közbeszól a háború

1981-ben diplomázott, majd tanított általános iskolában és dolgozott konyhabútorgyár formatervezőjeként is, mellette pedig folyamatosan alkotott: kezdték megismerni, érkeztek megrendelései, elindult a munkássága. A délszláv válság kitörése azonban megszakította ezt a termékeny időszakot, a szobrász a katonai behívó elől Magyarországra költözött.

– Nem akartam részt venni ebben a háborúban, értelmetlennek tartottam. Már korábban vendégként jártam a Művésztelepen, amikor az öntőműhelyt beüzemeltük. A csongrádiak nagyon kedvesek voltak akkor, sok embert megismertem, megkedveltük egymást, és amikor idejöttem, már úgy fogadtak, mint egy régi ismerőst. A család is úgy érezte, hogy a nehézségek ellenére otthonra találtunk Csongrádon.

Az emberek is elfogadtak bennünket, nem ért minket olyan, mint sok sorstársunkat a nagyvárosokban, akikkel azt éreztették, hogy fölöslegesek, hogy minek jöttek ide – idézte fel a beilleszkedésük idejét a szobrász.

Fent lenni a térképen

Miután feleségével, Margittal és gyerekeivel, Ágnessel és Árpáddal letelepedtek Csongrádon, ha­­marosan rábízták a Művésztelep vezetését.

– Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, de csak rábeszéltek, így 1994-ben én lettem az igazgató. Szívvel-lélekkel csi­­náltam, eleinte azért is, mert nem akartam az otthoni hírekkel foglalkozni. Nyitottunk nyugat felé, és kerestük a kapcsolatot a határon túli magyar művészekkel is, az indulás óta már több mint harminc ország képzőművésze alkotott nálunk Argentínától Tö­­rökországon át Indonéziáig. Jó kapcsolat alakult ki a szegedi egyetem rajz tanszékével és a pesti képművészeti egyetemmel is, minden évben ők is a Művésztelep vendégei, és ismertek a Plein Air és a Bronz Szimpózium rendezvényeink is. Egy izgalmas negyed évszázad van mögöttünk, Csongrád felkerült a kulturális térképre. Ez nem az én egyedüli érdemem, de egy kicsit hozzájárultam, hogy híre legye a Művésztelepnek – mond­ta el Dudás Sándor.

Mitől jó?

A Művésztelep vezetése mellett kevesebb lett a szobrászkodásra fordítható ideje, ekkor fordult az ér­­mekészítés felé. Kedvenc alkotása nincs, mindig az áll hozzá legközelebb, amin épp dolgozik.

– Figuratív szobrásznak tartom magam, de az absztrakció sem áll tőlem távol. Csinálom azt, ami plasztikailag jó, vagy annak tartok, és igényes vagyok magammal szemben. Száz százalékig sosem vagyok meg­­elégedve magammal. Azt pedig majd az idő dönti el, hogy amit alkottam, az jó-e – összegzett a szobrász.