Még hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi!

Tavalyi Eurostat-felmérés szerint Magyarország a hatodik a sorban a kerti vécék arányát tekintve. Hogy ez miről jutott eszünkbe? Arról, hogy egy alsóvárosi építkezés hátterében szinte műremek bódét fotóztunk le, a népi építészet csodálatos példáját, ami leginkább pottyantós vécének tűnt. Látszott rajta, hogy kicsit megviselte már az élet vihara, de úgyis befejezi pályafutását, ha elkészül a ház. Nosztalgiából vagy kerti dísznek nem szokás megtartani egy „pottyantóst”.

Szóval azzal kezdtük, hogy pottyantós vécékben a hatodik helyen állunk Európában: az első Románia, ahol a toalett a háztartások 29,7 százalékában a kertben található. A mi 3,9 százalékunk nincs olyan messze az EU-átlag 2,4-től: a lista másik végén Luxemburg, Németország és Spanyolország áll 0,1 százalékkal. Tíz éve egyébként több szegedi lakásban is jártunk, ahol az udvarra voltak kénytelenek kijárni a lakók télen-nyáron. A régi jó dolgokból már a kert végében is alig maradt valami, kevesen sírják vissza a kinti megoldást, főleg amikor bent már fűteni kell. Pedig egykor ez is forradalminak számított, főleg ahol az éjjeliedény utcára öntését váltotta – Párizsban rendelet írta elő a művelet előtt a hangos kiabálást. Az első meg nem értett magyar nemes, aki ilyen vécét csináltatott magának, megkapta a „Polconszaró” nevet.

A ragadványnevet egy oklevélből ismerjük, amit Zsigmond király adott ki 1429-ben. A Szatmár megyei nemes tanúként szerepel benne, mint „Georgius Polczonzaro dictus” – egyébként Saralyáni volt a családneve. Nem annyira érdekes, de mégiscsak kedvesebb. A haladó szellemű nemes az országban elsőként építtetett magának pottyantóst – egy gödör fölé épített ülőalkalmatosságot kell elképzelni, leginkább egy szál deszkát, amire lyukat vágtak. A kortársak nem értékelték a fejlesztést, példakövetés helyett kigúnyolták. Története egy jobbágyi kötelességeket rögzítő iratban, úgynevezett urbáriumban maradt ránk.

„A táboron kívül legyen egy helyed, hogy kimehess oda. És ásód is legyen a fegyvered mellett, hogy gödröt áss vele, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled.” Ez az idézet a Bibliából származik, és ha még ott is szó esik a témáról, miért ne írnánk róla mi is? Ma már az angol vécé is pazarlónak számít, ami azon a bizonyos alsóvárosi telken a kert végi budit váltja. Bár a 19. században terjedt el, amit mi ismerünk, már egyes ókori kultúrákban, például Rómában és az Indus völgyében is használták a vízöblítéses vécé elődjét. Róma bukása után 1500 évvel találta fel újra a vízöblítéses megoldást Sir John Harrington – a második példányt keresztanyja, I. Erzsébet királynő kapta, aki nagyon meg volt azzal elégedve. 1589-ben készült el a prototípus, ekkor nálunk még „Polczonzaro” György úr ülőkéje is újdonság volt.

Míg az angol vécé, azaz water closet hazájában a 19. században terjedt el, nálunk ekkor kezdtek az emberek árnyékszéknek is nevezett pottyantósokat építeni otthonaik kertjébe. Ez aztán olyan jeleneteket adott a kultúrtörténetnek, mint az Isten hozta, őrnagy úr! részlete, amikor a kerti budiba bújik Sinkovits Imre Latinovits Zoltán elől – a film Örkény Tóték című tragikomédiájából készült. A típus emlékét őrzik a fesztiválos mobilvécék – az illemhely kultúrtörténetéről sok érdekességet elolvashatnak a Wikipédia szócikkében. Annyit elárulunk, hogy volt egy királyunk, aki az illemhelyen halt meg, és hogy a világon 6 milliárd mobiltelefonra jut 4,5 milliárd vécé.