Mehet az utolsó menet?

Egy utolsó menet mehet? – kérdezhették a fiatalok (Bejgli és Csámpi) az indulás előtti percekben. Már csak az utolsó néhány kilométeres etap állt előttünk azon a napfényes börzsönyi reggelen Bernecebarátiban. Csak a buszmegállóig kellett elgyalogolunk teljes menetfelszerelésben, de ők úgy érezték, nyomnak egy nehezített meccset. Így, negyvenes éveim derekán őszintén csodálom a fiatalok és a gyerekek kiapadhatatlannak tűnő energiáját.

2020-ban, amikor először jártak a Bedő Albert Erdészeti Szakgimnázium, Szakközépiskola diákjai erdei vándortáborban a Börzsönyben, még nem volt olyan jó dolguk, mint nekünk idén. Nem az erdészet szállította a nagy hátizsákokat egyik szálláshelyről a másikra, hanem ők cipelték. De nem mindenki. Az utolsó előtti nap történt, hogy az egyik résztvevő diák – akinek neve most merüljön a feledés homályába – meglátta az előttük tátongó sziklás mélységet, levette hátizsákját, jó messzire elhajította, majd rugdosta lefelé egy darabig. Most, három évvel később gondoltam, küldök neki egy szelfit az emlékezetes helyszínről, de amikor odaértünk, elment a kedvem tőle, ahogy ott álltam a meredek lejtő előtt. A pingpongozást azért kipróbáltam volna.