175 éve született a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, Mikszáth Kálmán

175 éve, 1847. január 16-án született a Nógrád vármegyei Szklabonyán, a mai Sklabiná, Szlovákia területén Mikszáth Kálmán író, újságíró, szerkesztő, a nagy palóc.

Felmenői klasszikus műveltségű evangélikus lelkészek voltak, a sort apja szakította meg, aki falusi birtokos lett, és a helyi mészárszéket és kocsmát is bérelte.

Mikszáth már diákként írogatott, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert. Anyja akaratának engedelmeskedve jogi stúdiumokat folytatott Győrött, majd Pesten, de diplomát nem szerzett. 1871-ben esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett, miközben folyamatosan írt. Verseit, novelláit különböző lapok közölték.

1873-ban minden szülői tiltás ellenére feleségül vette principálisa lányát, Mauks Ilonát, akivel Pestre költöztek. Itt csapások sora érte őket.

Mikszáth Kálmán saját költségén kiadott kötete visszhangtalan maradt, az író adósságokba keveredett, néhány napos korában elvesztették gyermeküket és felesége is megbetegedett. Mauks Ilona végül visszaköltözött szüleihez, és 1875-ben elváltak.

Az író az ellenzéki Budapesti Napilap, majd 1878-tól a Szegedi Napló munkatársa lett. A Tisza-parti városban töltött csaknem 3 év kedvezően alakult számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, a szegedi közönség is megszerette. Újult erővel tért vissza Pestre, ahol 1881-ben a Pesti Hírlap újságírója lett.

Ugyanebben az évben megjelent A tót atyafiak című kötete, majd 1882-ben A jó palócok, és a 2 novellagyűjtemény végre meghozta számára a sikert, tagja lett a Kisfaludy Társaságnak. Anyagi helyzete is javult, így újból megkérte Mauks Ilona kezét, akivel 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból 3 fiú született, Kálmán, János és Albert, akik közül Jánoska 4 éves korában meghalt.

A novellák mellett Mikszáth nevét szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is országosan ismertté tették. 1887-ben a Szabadelvű Párt támogatásával képviselővé választották, 1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett, majd őt választotta meg elnökének az 1896 júliusában megalakult Budapesti Újságírók Egyesülete. 1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.

1904-től többnyire horpácsi birtokán tartózkodott. 1910-ben írói munkásságának 40 éves jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, és május 28-án Pesten belehalt a súlyos tüdőgyulladásba.

Pályája meghatározta az irodalmat

Pályája korai szakaszán a romantikához kötődött, majd a 19. század végének Magyarországáról, jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. Írásait az élőszót utánzó, adomázó társalgási stílus jellemzi. A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit, A két koldusdiák, A beszélő köntös, a Szelistyei asszonyok és az Akli Miklós című műveit, amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez.

Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet. Állítólag Theodore Roosevelt amerikai elnök egyik kedvenc regénye is ez volt.

Korának mutatott torz tükröt az Új Zrínyiászban, amelyben a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta. Ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a megkésett ember típusát megrajzoló Beszterce ostromában is. Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival. Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával.

Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.

Több művét megfilmesítették, az első, részben színes magyar film A beszélő köntösből készült 1941-ben. Az 1971-ben bemutatott A fekete város című tévésorozat pedig egy egész országot ültetett a képernyők elé.