ingerküszöb

2021.03.13. 09:00

„A múltat nem megváltoztatni, hanem megismertetni kell a fiatalokkal”

Takaró Mihály irodalomtörténész szerint nyilvános polémia csak az identitásképző tárgyak esetében keletkezik.

Isztimér, 2018. június 4. Takaró Mihály író, költõ, irodalomtörténész, tanár beszédet mond a nemzeti összetartozás napja alkalmából a Kárpát-medencei és a diaszpórából érkezõ magyar fiataloknak rendezett megemlékezésen a Fejér megyei Isztimérhez tartozó Királyszálláson, a Nagy-Magyarország parkban 2018. június 4-én. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Forrás: MTI

Fotó: Koszticsák Szilárd

Lehet véleményünk, szabadon gondolkodó 21. századi emberek vagyunk, de ez nem jelentheti azt, hogy éppen a múltról való tudást vesszük el az emberektől – jelentette ki Takaró Mihály a Magyar Nemzetnek adott interjúban. A József Attila-díjas irodalomtörténésszel, Magyar Örökség- és Németh László-díjas tanárral többek között a megújult érettségivizsga-követelményrendszerről, az azt ért támadásokról és a fiatalok olvasási szokásairól beszélgettek, de kiderült az is, miért hibás megközelítés korábbi századok irodalmát alávetni a 21. századi értékítéletnek.

A Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületét (KMTKE) 2014-ben hívták életre a magyar kultúra ápolása és fejlesztése, a Kárpát-medencei magyarság oktatási, kulturális és közművelődési tevékenységének segítése érdekében. Az egyesület elnökeként mi a véleménye a megújult magyar érettségi vizsga követelményrendszeréről?

Nagyon alaposan és részletesen megvizsgáltam a már hivatalosan is megjelent általános vizsgakövetelményeket, és ismerem a részletes vizsgakövetelményeket is. Összességében igen pozitív képet láthatunk. Elgondolkodtató, hogy eddig a magyar írásbeli érettségik előtt a diákok közül szinte mindenki azt mondta, hogy „a magyartól nem féltem, mert arra nem kellett készülni”, miközben minden érettségi főtárgyból az iskolában megszerzett tudást, ismereteket kérdezi az írásbeli. Gondoljunk csak arra, hogy a matematikából kapott feladatsorok pont azokat az anyagrészeket tükrözik, amelyeket a diákok tanultak, vagyis az írásbelin a diákok a tanultakról adnak számot. Ugyanez vonatkozik a történelemérettségire is.

Magyarból volt egyedül olyan az írásbeli, hogy effektíve készülni rá nem nagyon kellett, ennek eredményeként a tantárgy súlya is folyamatosan csökkent. Az új vizsga-követelményrendszer megalkotói a felé indultak el, hogy magyarból is számot kelljen adni bizonyos tudásanyagról, ismeretmennyiségből. Így kerül be például egy nyelvtani és egy irodalmi feladatsor. A vizsga-követelményrendszer ezen kívül modern, ami azt jelenti, hogy nem csupán a tudástartalom a lényeges, hanem azok a módszerek és készségek, képességek is, amelyek kialakulnak, illetve ki kell, hogy alakuljanak a középiskolai oktatásban, mint például az érvelés, az önálló vélemény kifejtése vagy az ok-okozati összefüggések felismerése. Vagyis ismeretre, képességre, készségre, alkalmazott és alkalmazható tudásra kérdez rá az új érettségi-követelményrendszer.

Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke visszalépésről beszélt a magyarérettségit illetően, egy interjúban úgy fogalmazott, „a sok tény és adat bemagoltatása mellett nem marad idő az olvasás megszerettetésére”. Mit gondol erről?

Az új követelményrendszer alapján 2023-ban vizsgáznak először a tanulók. Az alelnök által elmondottak véleménynek látszó, nem jóindulatú feltételezések, hiszen amíg nem ismeri valaki a feladatsort, addig csak feltételezheti, hogy az „magoláson” alapuló, lexikális adatokat kérdez. Amikor megjelennek majd az érettségi próbafeladatsorok, abból ki fog derülni, hogy nem igaz, amit Fenyő D. György állít.

Az „újbeszél” egyik klasszikus esete, amikor a tudást és az ismeretek átadását a magoltatással próbálják behelyettesíteni, mintha e fogalmak azonosak lennének. A magolás azt jelenti, hogy nem értem, amit tanulok, szó szerint betanulom – ezt senki nem kéri. A modern embernek azonban éppen tudásra és ismeretre van szüksége az álláspontja kialakításához. Vagy egy másik példa a szavak jelentőségére: egy tanárnak sem csupán támogatnia, hanem segítenie kell a diákot. Egy új pedagógiai nyelv keletkezik, amely bár látszólag kis megkülönböztetéseket alkalmaz, azok lényegi különbséget hordoznak.

Akkor mégis mi állhat ezt a még nem ismert feladatsort érintő támadások mögött?

Ugyanaz a vita, amely egy éve a Nemzeti alaptanterv és kerettanterv esetében is lezajlott, és amelynek során sokan úgy nyilatkoztak, hogy láthatóan nem is ismerték az alaptantervet, de főként a kerettantervet. Volt ugyanis olyan, aki a kerettanterv megjelenése előtt, vagyis annak ismerete nélkül nyilatkozott az egész kérdésben, miközben nyilvánvaló, hogy az alaptanterv az alapokat rögzíti, a kerettanterv pedig ezeket részletezi. Most ugyanez a helyzet. Egyébként pedig részletes, alap- és kerettanterven alapuló dokumentum született a vizsgakövetelményekről, amelyet már évek óta vártak azok a magyartanárok, akik kimondottan tanítani szeretnének, tudástartalmat átadni, és azt vallják, hogy az irodalmi műalkotásoknak értékközvetítő funkciójuk van.

Helyet kapnak-e az új követelményrendszerben a kompetenciaalapú fejlesztés, a szövegértési, érvelő és gyakorlati szövegalkotási feladatok?

Természetesen igen. A részletes követelményrendszerben többek között a szövegértés, a személyes állásfoglalás kialakítása, az irodalmi és nem irodalmi szövegek értelmezése, az írásbeli szövegalkotás, a személyes vélemény megfogalmazása, a tájékoztató és esszé típusú szövegek írása szerepel. Ne felejtsük el azt sem, hogy az írásbeli és a szóbeli rész két különböző műfaja az érettséginek. Bizonyos dolgok az írásbeli érettségiből átkerültek a szóbeli érettségibe, és aki elolvassa a részletes követelményrendszert, annak mindez világossá válik. Az emelt szintű magyarérettségi mérhetőségével, kiszámíthatatlanságával is komoly bajok voltak eddig, nem véletlen, hogy a többi tárgyhoz képest nagyon kevesen választották, most ez is változhat.

Az Oktatási Hivatal mérései alapján a fiatalok olvasási kedvében drámai csökkenés tapasztalható, a tizenévesek szinte alig vesznek a kezükbe könyvet saját elhatározásból. Ön szerint mi állhat ennek a hátterében?

A fiatalok olvasási kedve csak részben múlik az iskolai tanítás sikerességén. Ennek oka, hogy abban a világban, amelyben ma élünk, az olvasáskultúra helyét fokozatosan a képkultúra veszi át, a mai gyerekek ehhez szoktak hozzá. A mobiltelefonjuktól kezdve – gondoljunk csak a TikTokra, az Instagramra és még sorolhatnánk a különböző alkalmazásokat – a filmeken át szinte minden alapvetően képi világot tükröz. És a társadalom is ezeket a szocializációs mintázatokat közvetíti. Nem azért nem vesznek a kezükbe könyvet, mert az iskolában nem tanítjuk meg őket olvasásra vagy az olvasás szeretetére, hanem mert jelenleg olyan társadalmi struktúrában élünk, amelyben nagyon sok minden az olvasás ellen hat.

Kifejtené ezt bővebben?

Ha arról van szó, hogy egy mai gyerekkel hogyan szerettessük meg az olvasást, hogy mi az, amitől az olvasási kedv feltámad, teljes tévútnak érzem, ha azt mondják, hogy például olyan műveket kell olvastatni velük, amelyeket filmesítve már láttak. Ugyanis nem az szokott történni, hogy egy film megnézése után a gyerek előveszi a könyvet, hanem ennek a fordítottját tapasztaljuk: a könyv helyett megnézi a filmet.

További nagyon fontos szempont, hogy ha hisszük – márpedig mi hisszük és valljuk –, hogy a valódi irodalmi műalkotásnak értékközvetítő funkciója van, annak bizonyos elemeit csak az olvasás által sajátíthatják el a fiatalok. Nem ma és nem is száz éve találták ki az irodalomoktatást. Vagyis az a metódus, az a módszeregyüttes, amellyel meg tudjuk szerettetni az olvasást, az igényes irodalmi műveket, az iskola feladata is. Itt pedig fontos kérdésként merül fel a szubkultúra. A szubkultúra általában könnyebben fogyasztható, talán sokaknak jobban is tetszik, mint a kultúra. Azonban az iskolának nem szubkultúrát kell közvetítenie, hanem kultúrát. Tehát alapvető kérdésekben mutatkoznak különbségek ma Magyarországon a tanárok felfogásában. Ilyen a kultúraközvetítés, a módszertani kérdések, a művek értékközvetítő funkciója vagy az, hogy kellenek-e ismeretek vagy sem. Az látszik, hogy nagyon sokszínű ma a magyar tanártársadalom, és így a magyartanár-társadalom is.

Az utóbbi időben nagy port vert fel Tóth Krisztina véleménynyilvánítása: az írónő kivenné a kötelező olvasmányok közül Az arany embert és a Bárány Boldizsárt is a nőalakok ábrázolása miatt. Mit szól a Tóth Krisztina körül kialakult polémiához?

Nem szabad a 21. század szerint értékelni egy 19. századi társadalmi valóságban keletkezett művet. Ez olyan, mintha az őskori emberen számonkérnénk, hogy nem ismerte a demokráciát. A művek átírása szintén veszélyes, hiszen a múlt átírása az orwelli világot idézi. Nem maradhatna a világirodalomból szinte egyetlenegy mű sem, ha Tóth Krisztina logikáját követnénk. A magyar tanári társadalom és főként a magyar társadalom széles rétegei fejezték ki álláspontjukat azt illetően, hogy miért tarthatatlan ez az álláspont. Én is azok közé tartozom, akik nem értenek egyet Tóth Krisztina véleményével.

És miért nem ért egyet vele?

Ez nem személyes szimpátia vagy antipátia kérdése, hanem hogy mit akarunk egy irodalmi művel megmutatni. Aki Az arany embert ismeri, az tudja, hogy elsősorban nem a nőábrázolásról szól, hanem a korai kapitalizmus minden szörnyűséges ellentmondásáról. Az arany ember egy valóságos személy története, amelyet Jókai egy balatoni hajózás során ismer meg egy hölgytől, pontosabban csak a történet végét tudja meg, és az egészet ő alkotja meg visszafelé. Ha valaki ezt tudja, akkor az is láthatóvá válik, hogy pontosan azok a jellemrajzok fontosak ebben a műben, amelyben Jókai megmutatja, hogy az arany ember hogyan változik. A végén mit választ? Kivonul a beteg és bűnös, kapitalizálódó világból, ahol ő is bűnösen szerezte a vagyonát, és a senki szigetére megy. Ez persze nem lehet általános megoldás, és Jókai ezt tudja, azonban pontosan a kapitalizálódó Magyarország világában írja ezt le.

A szereplők pedig természetesen koruk nemi és társadalmi szerepei szerint jelennek meg a műben. Abban a kapitalizálódó világban, amely hihetetlen ellentmondásokat visel magán. Na de a korhűsége miatt támadni egy korlenyomatot? Egyszóval Tóth Krisztina nagyot tévedett, ráadásul azzal, hogy a 21. századi ember értékítélete alapján ítél meg egy 19. századi művet, tulajdonképpen kirekeszti a múlt teljes irodalmát, mivel a korábbi századokban teljesen más nő- és férfiképek voltak jelen. Kierkegaard gondolata jut eszembe: „aki a korszellemmel köt házasságot, hamar megözvegyül”.

Pedig egyre többször fordul elő, hogy a mai korszellem jegyében kérnek számon a múltban keletkezett műveket: pár éve az Egri csillagokat szerették volna mellőzni a magyar irodalomból, mivel abban Sárközi karakterét cigánynak nevezik.

Gárdonyi művében Sárközi egy pozitív karakter, ő az, aki hűségével megmenti az egri várat – az áruló Hegedűs lebuktatásával –, ott van a csatában az elejétől a végéig. De milyen furcsa lenne például, ha A vén cigány című Vörösmarty-verset a címe miatt nem tanítanák. A 19. században a cigányzenészeket cigányzenészeknek hívták, nem lehet ma a 18. századi cigányzenét romazenének nevezni, egyszerűen azért, mert ez nem a valóság. A valóságot átírni tilos. Ha mi azt akarjuk, hogy a gyerekek megismerkedjenek azzal, hogy a korábbi századokban hogyan gondolkodtak az emberek, arra egyetlen módszer van, el kell olvastatni velük. Aztán majd ők kialakítják a véleményüket róla. Vagyis nem műveket kell kivenni a magyar irodalomból, nem a múltat kell erőszakosan megváltoztatni és elrejteni a gyerekeink elől, hanem éppenhogy meg kell mutatni nekik.

De lehetséges egyáltalán, hogy valakinek már fiatal korában kiforrott véleménye legyen?

Nem gondolom, azonban a vélemény formálódása organikus folyamat kell hogy legyen. Ez az egész arról szól, hogy milyen embert akarunk nevelni. Kritikai személyiséget vagy mérlegelni képes személyiséget? A kettő között az a különbség, hogy a kritikai gondolkodó eleve mindenhez kritikusan közelít, a mérlegelő gondolkodó azonban képes arra, hogy háttérismeretek alapján mérlegelje azt, hogy valami igaz vagy nem igaz, jó vagy nem jó, követendő avagy elvetendő. Az ideál nem a kritikai gondolkodású ember, mert a mérlegelő gondolkodó is juthat kritikai megállapításra. De mérlegelni csak az tud, aki ismer. Aki tudja, hogy hogy néz ki egy 19. századi nőalak, mert olvasta, mert ismeri, és így véleményt tud nyilvánítani. Lehet véleményünk, szabadon gondolkodó 21. századi emberek vagyunk, de ez nem jelentheti azt, hogy éppen a múltról való tudást vesszük el az emberektől.

Ön hogyan látja, a magyar társadalom többsége milyen álláspontot képvisel ebben a kérdésben?

Tóth Krisztina véleménye a társadalom ingerküszöbének mérésére is szolgált. Azt mérte, hogy hol tart az emberek ingerküszöbe. Mi az, ami ellen nagy fölzúdulás van, és mi az, ami már átmegy. Ebben az ingerküszöbmérésben az látszott meg, hogy hol tart a mai magyar társadalom ennek a kérdésnek a megítélésében, és úgy tűnik, hogy az elsöprő többség a hagyományos értékek és a művek értékközvetítő funkcióját vallja. Itt valójában értékítéletek ütköznek egymással, és szerencsére jóval többen vannak azok, akik ebben a kérdésben nem úgy gondolkoznak, mint Tóth Krisztina. Észrevehetjük azt is, hogy nyilvános polémia csak az identitásképző tárgyak esetében keletkezik, amelyek a nemzeti identitást és a világnézetet érintik, ez főként a magyar és a történelem, de a vizuális kultúra és az ének-zene is. Ezek a támadások tehát nem véletlenek, azonban ártalmasak és kontraproduktívak, mert a cél az lenne, hogy az adott kor valóságát ismertessük meg a tanulókkal, és a többit bízzuk a mérlegelőképességükre.

Borítókép: Takaró Mihály író, költő, irodalomtörténész, tanár / Koszticsák Szilárd / MTI

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!