Helyet adtak és helyet kaptak a Nap útján

Sajátos válogatással jelentkezett a Napút folyóirat legutóbbi, „Helyt adunk: helyet kaptak” című, 2019/8. lapszáma. Amint azt a rövid összefoglalóból megtudhatjuk, többnyire olyan alkotások szerepelnek itt, amelyek az előző számokból terjedelmi okok miatt maradtak el.

Szinte óhatatlanul merül fel a kérdés: a hozzánk kötődő, gyakran rendkívül mélyen érzett, vágyott, hovatovább elkerülhetetlen dolgaink oly sokszor miért maradnak el?

S ha idővel mégiscsak megjelennek, miképpen, miféle jelentőséggel, miért? Miről faggatnak bennünket? Megoldandó ügyeink.

Egyáltalán mi az, aki/ami – akár újra meg újra – életünkben el- s megmarad?

Zalán Tibor szokásos borítóbelsői páholyírásában halottainkról, a halottak napjáról emlékezik. A témához és alkotói habitusához éppúgy szervesen hozzátartozó firtató, személyes, töprengő elégikussággal.

A lapszámot bevezető fiktív dialógus-jelenetben Pozsgai Zsolt egy kilencvenes évekből származó politikai legendát elevenít meg. Talán sokan emlékeznek egy bizonyos titkos, ismeretlen tartalmú ~miniszterelnöki végrendeletre, stafétabot-átadásra?

Írása e képzelt párbeszédet a parlament liftjébe helyezi.

Zatyko István Jókai tér-, idő-, helyzetábrázolását veszi csipkelődő pellengérre; miként hány fittyet a realitásnak a művészi ábrázolás, egy kifejezni vágyott kép, az írói fantázia-repülés mámora. A valóság, s annyi – már magában is fantasztikus – törvénye a regényszövésben el hogyan marad.

Rendhagyó szerkezetű elbeszélő költeményében a bűntudatról, a társadalom peremére szorulásról, az 1970-es év egy koldusáról ír Bakonyi Péter. Hogy miképpen kerülheti el szemünk, noha ott állunk közvetlenül előtte, a legnagyobb tragédia?

Erdélyi Z. János versében lírai biográfiát rajzol Petőfi Sándor Csepü Palkójának, Lokodi Imre egyszerre évődő s érzékeny elbeszélésében a székely góbék autentikus hangján szól.

A Dokumentum-rovatban pár kézírásos verset olvashatunk az Utassy József-hagyatékból, a Hetedhét-rovatban pedig William Wordsworth nagyívű Előhangját Tárnok Attila fordításában.

Az egyéb finom versek és publikációk mellett megemlíthetjük Németh András versbetétes esszéjét;

az egészen az archaikus szakrális geometriákig visszavezethető témafelvetésében a héjat, a formaadó határvonalat kutatja. Magyarán szólva az érintés, a megértés lehetőségét akár két ember között.

A lapszámot az idén decemberben 70 éves Bocskay Vince szobrászművész alkotásairól készült fotók illusztrálják, a Tárlat-rovatban Wehner Tibor kitűnő felvezetője után Szotyory László festményeit csodálhatjuk.

Utóbbiakhoz érdemes felelevenítenünk a festőművész szavait:

„Számomra a szépség mindig megrendítő és a lenyűgöző mindig félelmetes is. Ezek nálam együtt járó érzések. Mindig csak ezek a dolgok, csak ezek az élmények késztetnek festésre. Az irónia vagy például a kritikai attitűd soha.

Így mondhatom, hogy ezekben az együttes érzésekben, így minden képemben elárulok magamról egy rajongást, vágyakozást valamilyen szépségeshez és a kicsit borzongatóan félelmeteshez való vonzódásomat is. És ez érvényes a képeimen lévő minden tájra, autókra, ciprusokra, repülőkre és minden épületre és minden lényre.”

S ahogy idáig értünk, már meg is válaszolhatjuk első kérdésünket. Ahogyan e lapszámban is: a figyelem, a szépség, a fenség el ezúttal sem marad.

Borítókép:

Az idén decemberben 70 éves Bocskay Vince szobrászművész Himnusz című alkotásáról készült fotó

Forrás: Napút